Árnyékkötők. Mágikus szó. Pontosabban név, az Árnyékkötők csoport neve. Egészen pontosan és eredetileg az Árnyékkötők alkotócsoporté, amely négy alkotót jelent: Dárdai Zsuzsa, Saxon Szász János, Tenke István és Zsubori Ervin, illetve négyünk barátsága áll mögötte. Egyes száma voltaképpen nincs is (bár volt, egyszer, egy folyóirat egyes számában – de erről kicsit később), eleve közösségi léptékű fogalom, amely további közösségek megnevezéseként teljesedett ki. Az Árnyékkötők electrographic art periodika szerkesztősége is így hivatkozott magára, maga a lap pedig 33 számon és közel másfél évtizeden keresztül vitte tovább címlapján a nevet a megfordított K betűvel. És ott volt még a Fény-Árnyék Művészeti Egyesület (alakuló közgyűlés: 1990. január 29-e; az erre szóló meghívón ez állt: „Árnyékot hozzon magával”), annak is az Árnyékkötők elektrografikai csoportja, amely a közös kiállítások plakátjain és meghívóin demonstrálta ebbéli hovatartozását. Árnyékkötők alatt tehát valójában mindez egyszerre értendő. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Árnyékkötők szó 1989 januárja előtt tudomásom szerint nem létezett. Névként született meg, egy megalakulni vágyó művészcsoport neveként. Nem egy meglévő készletből választottuk tehát, hanem megteremtettük. Az Árnyékkötők a teremtés, az alkotás szava. És mindmáig csak önmagát jelenti. 2024 novemberében, azaz egy jó emberöltőnyi idővel az életre hívás után, a netes keresés 133 releváns találata közt mindössze egy olyanra akadtam, amely nem az általunk megalkotott szó közvetlen utóéletéhez köthető. (A szóhasználat nem véletlen: egy kötéstechnikai videóról van szó, amely szerint az árnyékkötés [Schattenstricken] segítségével olyan holmikat köthetünk, amelyek különböző szögekből nézve más-más színűek. Azt gondolom, ez a rokonság igazán vállalható…)

A születési hely is ismert (a pontos nap is kideríthető lenne, de ilyen távlatból az 1989 januárja már bőven egzaktnak mondható), az óbudai Tímár utca 17. szám alatti bérház egyik földszinti lakása, Zsuzsa és Jani műteremgarzonja, annak is belső szobája, az abban felépített galéria alatti, könyvespolcokkal övezett társalgó. Itt zajlott az az ötletelés, amely a négytagú teamnek volt hivatott megkülönböztető nevet találni. És egyszer csak kimondatott. Ízlelgettük, ízlett. És azonnal érezni lehetett, hogy nagy dolgok indulhatnak el belőle. Életfontosságú dolgok.

Az Árnyékkötők alkotócsoport szitázott névjegye és borítékjai 1989-ből

Az Árnyékkötők szóösszetételbe időközben beleégett az elektrografikai jelentésréteg is – milyen szép és szerves fogalompárt alkotnak a fénymásolóval, amelyre mint alkotóeszközre egy új képzőművészeti ág, és nem mellesleg az általunk indított nemzetközi folyóirat alapozódott –, erről azonban a születés pillanatában még nem volt szó. Ma már persze nyilvánvaló, hogy ez is eleve benne rejlett, s mintegy önbeteljesítő jóslatként hajtott ki később belőle. Az viszont kezdettől egyértelmű volt, hogy ebben a kontextusban az árnyék nem sötét, hanem bársonyosan fekete; nem hiány, hanem pozitív jelenlét; nem elszív, hanem feltölt és kitölt; nem elnyel, hanem megmutatni segít, kiemel; nem elidegenít, hanem alkotásra hív. Különösen a kötés gesztusával kiegészítve, amelynek révén az összetétel egyrészt költőivé, titokzatossá, ab ovo művészi töltetűvé válik, másrészt aktivitást, mozgást, cselekvő erőt visz a fogalomba. Egy tiszta és mély homogenitásból létrehozni valami egyedit, ami addig nem volt – ez is benne van.

Ha a születés helye egy megtermékenyítően kreatív, minimalizmussal és konstruktív szellemmel átitatott tér volt, akkor az időpontot bízvást mondhatjuk történelminek. Még januárban Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi 56-ot; februárban elfogadják a többpártrendszert, majd létrejön az Ellenzéki Kerekasztal; júniusban Nagy Imrét és mártírtársait újratemetik; júliusban meghal Kádár János; októberben kikiáltják a köztársaságot. Vagyis az Árnyékkötők a rendszerváltás pillanatában született meg, azzal egyidős, még ha ennek akkor nem is voltunk tudatában. De minden bizonnyal benne volt a levegőben, legalábbis a tavasztól felgyorsuló események levegőjében már biztosan: az új, a más, a jobb esélye, és igen, a szabadság ígérete. Amely például arra ösztönözte az embert, hogy lapot indítson. Amelyet meg is alapítottunk, a fenti négyek, és mire a folyamat ténylegesen lezajlott, 1990 elejére – pár héttel voltunk az első szabad választások előtt – odáig jutottunk, hogy a folyóirat tisztán elektrografikai profillal jött létre. A többi már történelem.

Az Árnyékkötők electrographic art folyóirat szerkesztősége a No1-es számban világosan deklarálta céljait: „Megkíséreljük felkutatni, publikációhoz, ismertséghez segíteni a xerográfia, illetve a művészi elektrografika magyar és külföldi alkotóit, alkotócsoportjait.” Úgy tűnik, annak is szükségét éreztük azonban, hogy a szerkesztőségként bemutatkozó Árnyékkötők alkotócsoport identitását is megfogalmazzuk a leendő szerzők és olvasók, meg persze önmagunk számára. Így e lapszámban – a fekete-fehér grafikák és néhány további írás mellett megjelent az a szöveg (szabadvers? kiáltvány? művészeti program? – nehéz volna a műfaját pontosan belőni, kissé fellengzős alcíme alapján: szubjektív posztulátumok), csupa kisbetűvel, központozás nélkül, amelyet én írtam, és nem kevesebbre vállalkoztam benne, minthogy megpróbálom meghatározni, mit is jelent Árnyékkötőnek lenni (így, egyes számban, de persze többesben értve).

Oldalpár az Árnyékkötők electrographic art No1-es számából, 1990-ből; a jobb oldalon Preiser Klára textiljét feldolgozó elektrografika, a kiadvány mellett előfizetői képeslap a lapszámborítóval (borítóterv: Kovács Tamás)

Romantikus és szenvedélyes korszak volt, ezt láttuk már fentebb, romantikus és szenvedélyes a szöveg is. Amely egészen eddig csak képként, e lapszám egyik oldalaként – ha úgy tetszik: másolatként – létezett. Eredetileg írógéppel készült, én azóta sem tettem közzé máshol, s az Árnyékkötők archív honlapjára sem került fel, ahol minden megjelent kép fent van, de ez nincs köztük, mert hát mégiscsak szöveg. Ilyen módon ez itt most (egy elütést javítva, de a szeszélyes sortörés-rendet megtartva) az első online közlésnek tekinthető.

zsubori ervin
árnyékkötőnek lenni

– szubjektív posztulátumok –

árnyékkötőnek lenni annyi
mint nyitottnak lenni akár a tér a fény előtt és
következetesnek lenni mint az árnyék mely bármily
alakban mindig ugyanaz
árnyékkötőnek lenni annyi
mint megérezni honnan jön a fény és miért lesz
belőle árnyék amely szép és megkerülhetetlen
árnyékkötőnek lenni annyi
mint tisztelni az árnyékot amely a fény öntudatlanul
is büszke gyásza afelett hogy útjába álltak
árnyékkötőnek lenni annyi
mint tisztelni a fény hatalmát az árnyék azaz
önmaga felett
árnyékkötőnek lenni annyi
mint tisztelni az embert aki fények és árnyékok
egyszeri is megismételhetetlen szimfóniája
árnyékkötőnek lenni annyi
mint kérdezni akár a fény mely minden rezdülésre
választ vár egy árnyban
árnyékkötőnek lenni annyi
mint felelni a kérdésekre akár az árny felel a fényre
árnyékkötőnek lenni annyi
mint teljességre vágyni és ideiglenesnek venni a
határokat
árnyékkötőnek lenni annyi
mint elhinni hogy a fény bennünk van és kiengedhető
és megalkotható a legszebb árnyék: valódi önmagunk

(1990)