Belépett a szobába, nem kapcsolta fel a villanyt, első dolga az volt, hogy megkeresse a konnektort. Telefon, laptop, csatlakoztatva. Ledobta magát az ágyra, már sötétedett, náluk. De mi az, hogy náluk. Náluk otthon. Miközben van, ahol még reggel van, vagy már dél. Másik időzóna. Mi lenne, ha nem hagyná eltelni az időt, végig vándorolna óráról órára az időzónákon, és megállna az idő. Megállíthatná? Milyen gyorsan kellene utaznia ahhoz, hogy éppen idejében lépje át a határt.

Most csak a telefon világít, hívása érkezett, kifényesedett a kijelző, a hang némítva. Vajon milyen messziről érkezik a hívás. Nem nézi meg a számot. Ismétlődik a hívás, sejti, ki hívja ilyen kitartóan. Hangtalanul is zavaró. Már nem akar kapcsolódni. Fények villannak a sötétben, nem néz a kis monitorra, zavarja az éles villanás. Rezeg a készülék és leesik az asztal alá. Nem nyúl utána. Szédülés fogja el.

Nem tudja, hogyan került a pincébe. Keresi a régi földgömböt, amit jó bizonyítványáért kapott. Nem szerette. Félelem fogta el, amikor apja megpörgette, látod, így forog a Föld is. Befogta a fülét és behunyta a szemét. Ne forogjon! Akkor meg leesnénk a földgolyóról, nevetett az apja. Most már nem nevet.

A hamvasztás után a maradványait vízsugárral lőtték fel a levegőbe, ez volt az apja kívánsága, talán le akarta győzni a gravitációt. Fújt a szél, behunyta a szemét, vajon hova kerülnek a hamvak, porszemek, hova szóródnak szét, korábbi elhunytakra hullottak vissza? Évekig kerülte, hogy esőben kimenjen az utcára, ha mégis muszáj volt, hazatéréskor meleg vízzel, nagyon alaposan mosta meg a kezét és háromszor öblítette le az esernyőjét.

A pincében kereste a földgömböt a sok lom között, nem találta. Egy gömb formájú csavar került a kezébe, égette a tenyerét. Látta magát nyolcévesen, amikor nagyon nehezen tudta lecsavarni a talapzatról a nagy gömböt, amit a ház előtt álló kuka aljába rejtett el. nem merte ott hagyni. A Földet az erdőszélen gyújtotta fel, apja öngyújtójával. Nem akart meggyúlni a gömb, vastag lakkréteg fedte a papírmasét. Körmével kaparta, majd kis gallyakkal indította el a tüzet és megvárta, míg teljesen leég az egész kupac. Rátaposott, földet rugdosott rá, az öngyújtót eldobta. Otthon megszidták, bűzlött ruhája, haja a füsttől, de nem mondta el, hol járt. Apja idegességében kereste az öngyújtóját, anya rászólt, jó lenne abbahagyni a dohányzást, főleg a házban, az egészségünkre megy és felgyúlhat a ház. Látta a lángokat, és tudta, azt csak ő látja. Folytak a könnyei, mintha azzal tudná eloltani a láthatatlan tüzet. Aznap éjjel kiabált álmában, hol az anyja, hol az apja ment be hozzá, ő behunyt szemmel ordított, éég, ééég!

Apja veszekedése hallatszott be a szobába, anyját szidta, fested az ördögöt a falra. Nem mert a falra nézni, meglátná magát, hogy ő az ördög. Reggel nem emlékezett semmire. Ahogy felült, egyik hosszú hajtincse arcába hullott. Füstszagú? Apja lépett a szobába, kisimította arcából a haját. Sok rosszat álmodtál, és megsimogatta a fejét. Mosolyogva nézett fel apjára, megölelte, és csak annyit mondott: Azt álmodtam, hogy álmodok. Az apja ruhájából áradó cigarettafüst szaga sem emlékeztette semmire, még szorosabban ölelte.