Árvai Mária nagymonográfiája méltó Ország Lili életművéhez. A róla szóló igényes, 2019-ben védett doktori disszertációja után egy évtizednyi alapos kutatómunkával teljességre törekvő könyvet állított össze Bolyongások – Ország Lili Kiscellben címmel. A kötet egyidőben jelent meg a Kiscelli Múzeumban a szerző által rendezett kiállítás megnyitásával (2024. november). A bemutatott mintegy ötven festmény és hetven grafika nagy része a Kiscelli Múzeum tulajdona, ezek mellett olyanok is láthatók, amelyek itthon még nem voltak kiállítva. A sikeres kiállításról szóló beszámolókban hangsúlyosan kiemelik, hogy az életmű egy szűk terű, 32 négyzetméteres lakásban született, ahol a főiskola elvégzésétől, 1950-től lakott a festő 1978-ig, csaknem haláláig. A nagy méretű, sok elemszámú sorozatok (városképek, írásos képek, labirintusok), amelyek természetes módon illeszkednek a múzeum tágas templomterébe, a hatalmas falakra, szinte felfoghatatlan módon egy annyira kicsi helyiségben jöttek létre, ahol még megnézni, látni sem lehetett őket. Többen kiemelik az alkotó szabadságát, szellemi gazdagságát, függetlenedni tudását a Rákosi-, majd a Kádár-korszak zártságától, abszurditásától. Ez a szemlélet végighúzódik a nagyívű, sok rétegű, ugyanakkor megbízhatóan dokumentált monográfián. Árvai Mária határozott állásfoglalása következetes: Ország Lilit az emlékezet, a megőrzött múlt festőjének nevezi, aki a külső (politikai, történelmi) és a belső, személyes eseményekből, élményekből teremti meg egyéni szemléletű, saját hangvételű, senki máshoz nem hasonlítható, de sokakat megszólítani tudó műveit.
Árvai Mária nagymonográfiája (Fotó: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
Ország Lili – 1926-tól, az akkor éppen a csehekhez tartozó Ungváron való megszületésétől – öntörvényű ember volt, aki még gyerekként eldöntötte, hogy festőművész lesz. Magyar zsidó családban született, megtanult héberül, németül, ukránul, csehül, franciául, később angolul, olaszul is. De nem csak ezért vált önálló gondolkodóvá, magas és széles tudású, műveltségű intellektussá. A szépirodalom mellett (Franz Kafka, Pilinszky János) rendszeresen olvasott judaisztikával, kabbalával, zsidó tudományokkal, vallásfilozófiával foglalkozó szerzőket (Martin Buber, Simone Weil, Tábor Béla), és lefordította őket Papp Oszkár festőművésszel együtt egy olvasó, beszélgető kör számára. Kedvenc képzőművészeiről (Max Ernst, Chirico, Miro, Chagall, Rousseau, Dubuffet, az itthoniak közül Vajda Lajos, Bálint Endre, Schaár Erzsébet és Kemény Zoltán) igényesen, magas esztétikai szinten fogalmazott.
Intellektuális festő volt. A korai, az ötvenes évek első felében készült szokatlan, a létbe vetettségről, magányosságról szóló, majd a szakralitással telített ikonos képek után egyre inkább elmélyültséget igénylő, gondolkodásra késztető műveket teremt. A városképekben már kitágul világa térben és időben is, múlt és jelen elválaszthatatlanul összekötődik. Az írásos képeken az archaikus kultúrákból megőrzött betűk az emlékeket őrző gondolatokra késztetik a nézőt. (A héber, kopt, mükénéi görög, föníciai, kánaánita, örmény, perzsa, asszír ékírás jeleit nemcsak belefestette múltidéző képeibe emlékeztetőül, megidézve több ezer éves kultúrákat, hanem nagyon sok ismerettel rendelkezett róluk, másolta, rajzolva teremtette újjá őket.) Az élőlények közül csak az ember képes jelekkel, írásjegyekkel közölni gondolatait, elmélkedéseit, fantazmagóriáit és persze emlékeit. Az életműben a labirintus-sorozat jelenti a kiteljesedést, mint ahogy ezt a Kiscelli Múzeum Templomterében Árvai Mária hagyományokkal szakító, szokatlan, merész rendezése bizonyítja. Monumentális kiállítása egy monumentális művésznek.
Ország Lili már a hatvanas évek elején beavatta környezetét abba a nagyszabású elképzelésbe, hogy majdan elkészülő műveiből egy templomban rendezhessen egy odaillő kiállítást, és szívesen festett volna zárt templomtér falaira motívumaiból, szimbólumaiból (falak, kapuk, útvesztők, kövek, betűk, rejtélyes írásjelek, hieroglifák, szobortöredékek, vallási jelképek, áramkörlenyomatok 1968 óta). Valójában egész életében falakat festett.
„A falak bennem vannak” – talán ez a legtöbbet idézett megnyilatkozás tőle. És persze az életében, a sorsában: a gettófal 1944-ben Ungváron, az Auschwitz felé tartó vonat fala, az ötvenes évek bezártsága, aztán a Siratófal Jeruzsálemben, az ókori Róma és Pompeji maradványai. A festői út az 1960 és 1965 közötti képektől a Panaszfalig (1968), a Minden titkok kapuja (1972), Múltba nyíló kapuk (1972), 1974-től pedig a Labirintus sorozat. A falak az emlékeztetés eszközei a festményeken, a valóságos térbeli objektumokként az emlékezet mozgatói, történések és víziók előhívói, átélt szorongásaink, magányunk lenyomatai. Különösen megnövekszik a jelentőségük a tényleges és a szellemi szabadságot nélkülöző időszakokban. Ezekből Ország Lilinek bőségesen kijutott (gettó, Rákosi-korszak, a Kádár-Aczél korszak 3T-je: támogatott, tűrt és tiltott művészet). Nagyon lassan jutott a megtűrtek közé a korai műgyűjtőknek (Rácz István, Kolozsváry Ernő) és néhány művészettörténésznek (Németh Lajos, Kovalovszky Márta, Kovács Péter) köszönhetően. Mégis, mire én 1968 őszén megrendezhettem első budapesti bemutatóját Rákosligeten, már látványosan sok és sokféle embert vonzott titokzatos, mindenki mástól különböző, összetett jelentés-rétegű festészete és zárkózott, nehezen megközelíthető személyisége. Sokan írtak ikonszépségű arcáról, egyiptomi arcéléről, misztikus kisugárzásáról. Az Árny a kövön életmű-kiállítás 2017-ben, a Magyar Nemzeti Galériában és a hozzákapcsolódó jelentős katalógus (Kolozsváry Marianne szerkesztésében) hitelesen mutatta be Ország Lili rendkívül gazdag, sokrétű életművét és különös személyiségét.
Ország Lili: Belső nyitott kapuk, 1975 (Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
A Kiscelli Múzeum 18. századi templomterében rendezett kiállítás és a nagymonográfia szinkronban van egymással. A nagy méretű, gondosan kivitelezett könyv látványában is sugallja a ráfordított időt, az alapos munkát, a szerző elkötelezettségét az életmű mellett. A cím is telitalálat Bolyongások – Ország Lili Kiscellben. Az ember maga is az útkereső lányt, a bolyongót, tétovázót, a sorsa által rákényszerített falak közé zártságot, a minden áron szabadulni vágyást testesítette meg. Már a főiskola utáni első periódus szürrealista festményein is a hatalmas falak előtt a semmibe kapaszkodó, magára hagyott önarckép kislányok és a ki tudja hova tartó, falak mellett szorongó nők is előrevetítik a művész egész (rövid, de intenzív) életén tartó bolyongásokat, térben és időben, valóságban és képzeletben megtett útjait. A címlap stilizált ajtó, ablak, városkapu, mögötte üresség, de négy irányban jelző kifelé tartó szigorú vonal jelzi a lehetőséget a kinttel való kapcsolatra. (Köztudott, Ország Lili az utcákon a házfalak mellett haladt, akárcsak szorongásokkal teli titokzatos nőalakjai. Sokszor figyelhettem a tíz év alatt, ahogy átjött a Bábszínházból a Lukács cukrászdába. Olyan volt a mozgása, meg-megtorpanása, nekilendülése, mint a hozzá közel álló Franz Kafka, Martin Buber, Simone Weil vele rokon alakjainak.)
Már a tartalomjegyzék bizonyítja a szerző szakszerűségét, hitelességét. Mielőtt a 6. fejezettől elkezdi bemutatni az életmű periódusait az indulástól a saját stílus megtalálásán át (8. fejezet) a labirintus sorozatig (11. fejezet), bemutatja Ország Lilit Kiscellben, majd a felhasznált forrásokat és a nagymonográfia módszereit és alapelveit. Végül, ahogy ebben a szakmában is szokás, elvárható, alapos bibliográfia, képjegyzék és műtárgyjegyzék zárja a tetemes időt igénylő, nagy munkát. Elsőrangú tudós mű, amely vállaltan személyes is, és merészen (ahogy a szokatlanul rendezett kiállítás is) eltér a normáktól, biztonságosan támaszkodva kikezdhetetlen anyagismeretére, az életműben való jártasságra. A dokumentumok alátámasztják a műelemzéseket.
Már a Bevezetés első fejezetében kiemeli Árva Mária a monográfián végig vonuló, azt meghatározó hívószót, melyet az életművet és Ország Lili írásos hagyatékát feldolgozó doktori disszertációját (2019, ELTE) megelőző tíz évi munka során a legjellemzőbbnek talált: az emlékezést. A festő központi témájának az emlékezetet tartja, az egyén, a csoportos, a kulturális és a történelmi emlékezetet. Az előkészítő felvezetés után egy esettanulmány következik. Ő maga is megírja, hogy ez szokatlan a hasonló műfajú kiadványokban. A hatvanas évek elején szinte reménytelennek látszott ebből az elzárt országból Ország Lili azon vágya, amit így fogalmazott meg: „Én legszívesebben folyton utaznék.” A külföldi utazást szigorúan korlátozta az állam, a művészeknek az egyik lehetőség volt a szocialista Magyarországról eljutni külföldi múzeumokba, műtermekbe, ha az európai követségek munkatársaival olyan kapcsolatot sikerült kialakítani, hogy az ő segítségükkel kaphassanak útlevelet. Ország Lili életében fordulatot jelentett Hans Millerrel, a svájci követség ügyvezetőjével való kapcsolat, barátság (feleségéről 1962-ben festett portrét). A következő fontos kapcsolata David Giladival, Izrael itteni ügyvivőjével alakult, amelynek hozadéka a festő kiállítása Tel-Avivban. Szétnyíltak némileg a falak. Végre „élőben” is láthatta kedvenc festőinek műveit, nemcsak gyenge reprodukciókban. A munkásságát alapvetően befolyásoló utazások az itáliaiak (1968–1974 között).
Az egymást követő periódusok műveinek értelmezéséhez szükségszerűen nagy segítséget nyújtanak Ország Lili 1962 és 1974 közötti zsebnaptárai, amelyekben dokumentálta, mikor melyiken mennyit dolgozott. Ezt a 16 zsebnaptárt és a jegyzeteit, vázlatait, a készülő műre vonatkozó három füzetet érdemes volna egy kamarakiállítás keretében kiállítani és felhívni a figyelmét egy alkotási folyamatokat vizsgáló művészetpszichológusnak arra, hogy milyen kitűnő módszertani anyagok ezek. A levelekből és számos, a művekhez kapcsolódó részletekből lehetne összeválogatni, főleg azokból, amelyeket ungvári gyerekkori mesterének, Róbert Miklósnak írt rendszeresen Bécsbe.
A Művészi indulás fejezetben a szerző dokumentumokkal alátámasztva mutatja be Ország Lili gyermekéveit, családi hátterét (Ungvár), a gettót, ahonnan Auschwitzba indult velük a vonat. A szerencsés megszabadulást Kassán, a budapesti bujkálást, majd az 1945–1950 közötti éveket a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Szőnyi István tanítványa. 1950-ben férjhez megy (1968-ban elválnak, de haláláig kapcsolatban maradnak). Beköltöznek a budai vár aljában lévő kicsi lakásba, és élete utolsó néhány hónapját leszámítva, ebben a szűk térben születnek meg a világmindenségre, a történelmi múltra és a mitologikus jelképekre igen tág teret nyitó munkái. Árvai Mária már a korai periódusok (1950–1960) értő, érzékeny elemzőjének bizonyul.
Az Ország Lili 32 négyzetméteres lakását megidéző tér a Kiscelli Múzeum kiállításán (Fotó: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
Itt emelem ki a könyv kiváló képválogatását számos olyan mű reprodukciójával, amelyek eddig sem kiállításokon, sem kiadványokban nem szerepeltek. Valószínű, hogy a könyv képanyagát teljesnek tekinthetjük. A szövegolvasáshoz illeszkednek és még inkább tágítják a különös, egyéni gondolkodású alkotóról való ismereteinket. Kifejezetten előnye a kiadványnak, hogy „képeskönyvként” is lapozható. Az 1993-ban megjelent monográfia szerzőjeként engem számos meglepetés ért a reprodukciókkal való ismerkedés során, főként az első részben közölt műveket illetően (pedig tíz éven át folyamatosan követhettem az életmű alakulását,, és hat kiállítást rendezhettem Ország Lili műveiből). Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy Árvai Mária nagy figyelmet fordított arra, hogy eddig ismeretlen vagy alig ismert művek reprodukciói benne legyenek a könyvben. Sajnos a magyar művészettörténet-írás nem kényezteti el a képzőművészet kedvelőit az életművek monografikus feldolgozásával. Érthetetlen módon számos jelentős magyar festőről és szobrászról nincs nagymonográfia, gyakran még megbízható, használható könyv sem. Ország Lilinek legalább ebben szerencséje volt: 1971-ben, az akkor revelációnak számító Mai magyar művészet sorozatban megjelent Németh Lajos professzor könyve. 1993-ban megjelent egy – hiányosságokkal ugyan, de máig érvényes – monográfia, melyet én írtam, és most, 2024 végén Árvai Mária alaposan dokumentált, igényes, a festőhöz méltó összefoglaló műve.
Már a jelentős terjedelmű Korai szürrealista képek és montázsok című fejezetben a szokásos, sokat reprodukált festmények mellett feltűnően sok a teljesen ismeretlen vagy alig reprodukált mű. Fontosak a variációk is (például a Cipők, 1955). Kiemeli a korai festmények közül a temetős képeket, mintegy bizonyítékul arra, hogy csaknem három évtizeden keresztül mennyire meghatározó szerepű a halottakra való emlékezés (Fekete temető, 1954; Fehér temető, 1955). A háború kíméletlenségeit túlélő művész, generációjának több képviselőjéhez hasonlóan (Pilinszky János, Bálint Endre. Anna Margit, Major János) erkölcsi kötelességének tartotta a személyes és a közös emlékezést az áldozatokra. Ez az elkötelezettség végigvonul az életműben a Rekviem… nagyszabású sorozattól a labirintusokig, a halála előtt festett fekete képekig.
Ország Lili: Temető / Sírkövek, 1955 (Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
Nagyon fontos része s könyvnek a Montázsokról szóló. Ezeket a kompozíciókat utólag olajképként festette meg Ország Lili, és valójában a festmények előképeinek tekinthetők. Alkotáslélektanilag és művészetszociológiailag hallatlanul érdekes – és a művészettörténész hallgatóknak módszertanilag nagyon tanulságos – lenne egy kiállítás csak a montázsokból. A montázsszerű komponálás alapeleme az életműnek.
A festő 1956 után még inkább egyedül marad. Róbert Miklós, Bálint Endre, Márkus Anna elhagyják az országot. 1957 tavaszán váratlanul szerepelhet a legendássá váló Tavaszi Tárlaton. Az Európai Iskola egykori tagjaival tart szakmai kapcsolatot, Gyarmathy Tihamér absztrakt festővel, és csatlakozik Papp Oszkár festőművész szellemi köréhez. Ezoterikus témákkal foglalkozik, kabbalával, hermeneutikus filozófiával, számmisztikával, grafológiával, asztrológiával, ezekből számos motívum, jel bekerül festői világába. Ezek mellett a hatvanas évek elején Paul Klee összegyűjtött írásaiból fordított németből. Ezoterikus témájú kéziratai mellett akkor készültek az úgynevezett „kozmikus képek” (Fiastyúk, Hold, 1957; Memento, 1957).
Egyre inkább távolodik a kézzel fogható látványtól (Ikonos korszak, 1957–1959). Külön fejezet A saját stílus megtalálása. Városos képek, 1961–1965. Ez a mintegy 30 oldalnyi rész nagyon sok újdonságot tartalmaz az értelmezésekben is, és meggyőzően bizonyítja jelentőségét az összetett életműben. Érdemes volna egy kamarakiállításon bemutatni a város-sorozatot, tudomásom szerint az eddigiekben nem kapták meg azt a változásokat hozó szerepüknek megfelelő jelentőséget, amikre Árvai Mária most rámutatott a monográfiában. Ez az életmű legszínesebb sorozata (Aranyváros I., II., 1960), ezeken keresztül jut el a csaknem monokróm felületekig (Város a királyok korából, I., II., 1965). A monográfus nyomon követi és kellően hangsúlyozza a festői technikában bekövetkező változásokat. Mindezt meggyőző módon összeköti az utazások lehetőségével, a csaknem két évtizedes bezártság, elzártság oldódásával, a viszonylagos szabadsággal. Prága (zsidó temető), Tel-Aviv, Róma, Pompeji. A városok és az írások váltak meghatározó témává. És egy másféle emlékezés, amelyben a régmúlt, de jelen lévő történelmi emlékezet és a zsidó vallás emlékezet fogalma a döntő. Ország Lili ortodox zsidó családban született, apjától megtanulta a héber imákat, de nem volt különösebben vallásos. Ellentmondásosan vélekedett a zsidóságról, amelyben nyilvánvalóan szerepe volt az ungvári gimnáziumból kényszerű eltávozásának, a gettóba kényszerítettségének, a Kassáig tartó szörnyű vonatútnak, a budapesti bujkálásoknak. Jeruzsálemben talált rá igazán a héber betűkre, mint képépítő elemekre (Panaszfal, 1968, Lamentáció, 1967, Írás a falon, 1967).
A kiállítás egyik tere – Ország Lili: Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére, 1963 (Fotó: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
A városos képek, ahogy a monográfus nevezi: a helyek emlékezete, az életmű egyik legjelentősebb sorozatához vezetett: Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére (1963). Hamuszürke árnyalat, hármas tagolás, a formák elmosódottsága, kulcsmotívumok (például hétágú gyertyatartó). A mű eredeti címe Nagy fehér fal. Ez a rendkívül összetett, bonyolult képegyüttes Ország Lili világképének, szimbólumainak, motívumrendszerének, addigi művészetének filozófiai, esztétikai, festéstechnikai összegzése. Egyben a korábbi utak alapján a következők kijelölése. Árvai Mária kreativitását, tehetségét bizonyítja a Rekviem sorozat elemzése. Amikor 1968 őszén még nagyon fiatalon, éretlenül, tájékozatlanul először láttam őket, felfoghatatlan volt számomra, hogy ezeket a nagyméretű, monumentális, megfejthetetlenül sok jelentésrétegű festményeket hogyan tudta a festő megteremteni abban a kicsi, szűkös térben, ahol alig fértek el. Bennük emlékei, érzelmei, látomásai, tapasztalatai a külső világról és önmaga leglényegéről. Mindig mindenki Ország Lili szorongásos mivoltáról beszél, ír. Holott nagyon kemény, erős, rendkívüli állóképességű, mély intellektusú ember volt. Számomra ez a sorozat sorsfordító volt, mindent megváltoztatott (24 éves voltam). Később, 1994-ben a Miskolci Egyetemen tartottam szemináriumot Ország Lili – Pilinszky János – Kurtág György címmel, a hallgatókat leginkább a Rekviem… festmények és a hasonló című vers szellemi ereje, kisugárzása ragadta magával.
Az írásjel 1960 körül jelent meg a képeken. Nagyon is érthető, követhető, hogy a Rekviem hét táblán sorozat után sorakoznak az Írásos képek (1966–1969), melyeken a fő motívum a betű, a falakon megjelenő írás. A legelsők egyike a Barna-fekete írásos kép (Fej, 1960). Az írások nem olvasható szövegek, ahogy Árvai Mária írja: imitációk, betűtöredékek. Ország Lilit foglalkoztathatta a zsidó írás, hagyománya, a betűk jelentése, számértéke, próbálkozott a Talmud, a Zohár fordításával. A monográfus határozott állásfoglalása, hogy „nem olvasni, hanem nézni kell őket”. Képépítő elemek, absztrakt jelek (De Profundis, 1967, ez a triptichon talán a legjelentősebb a sok jelentős írásos mű között, amelyről értő, meggyőző elemzést írt a szerző). Több műben kapcsolódik össze az írás és az imádság (Ima a halottakért, 1968; Megtört fohász, 1969). Árvai Mária kiemeli a vonalak kifejező erejét, a festő változatos kézmozdulatainak lenyomatát, a gesztusból létrejövő formákat. Ország Lilinél nagyon is tudatos minden: nem véletlenül tanult grafológiát és elemzett szívesen kézírásokat.
Ország lili: De Profundis, 1967 (Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
Az írásos képekről szóló fejezet Az írás mint az emlékezet médiuma alfejezettel zárul. Az idő, a történelem, a rétegződések, a töredékek különös szerephez jutnak (A történelem lapjai, 1969). 1969-ben Pilinszky János és Valerio Occhetto segítségével rendezhet egyéni kiállítást a városképekből és az írásos képekből. Pilinszky a mindössze egyoldalas katalógusban a festő vallásos magatartásaként értelmezi e korszakzáró műveket. Inkább talán Ország Lili képfilozófiai összegzései, az univerzumok tágassága, a terek végtelensége, a határok el nem fogadása. A művész otthontalan, idegen volt a neki adatott közegben, környezetben, de a saját maga teremtette világ ideákkal, hittel, szimbólumokkal telített, akárcsak szellemi társaié (Martin Buberé, Simone Weilé, Wictor Charoné). Közelíti az elmondhatatlant, az ábrázolhatatlant. Már 1964-ben így fogalmazott: „a templom az az emberben van”. A monográfia olvasása, a képanyag nézegetése közben és az áhítatot keltő kiállításán gyakran jutott eszembe Pavel Florenszkij orosz ortodox teológus, filozófus megállapítása: „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten.” Akit Ország Lili hite, festménye, intellektuális háttere is foglalkoztat, feltétlenül olvassa el Florenszkij A kultusz filozófiája és Az ikonosztáz című könyveit.
A városképek és írásos képek összegzése, egyben a korszak zárása a Románkori Krisztus (1969). Benne van a bulgáriai és moszkvai útjai során látott ortodox templomok hatása, az 1962-es párizsi útja során látott gótikus katedrálisoké (mindenekelőtt Chartres). Ez a legkedvesebb Ország Lili-festményem (elemeztem is 2012-ben, az Arnolfini Szalon esszéportálon megjelent írásomban). A barna különböző árnyalataival festett, kváderkövekből álló falon lenyomatok, jelek, héber betűk, áramkörök, Madonna a gyermekkel és a román kori Krisztus (szerintem egyike a legmeggyőzőbb Isten-ábrázolásnak, nekem Giottót, a némely gótikus Veronika kendője-ábrázoláson látható Megváltó-arcokat idézi meg). Árvai Mária elemzése új szempontokból is közelíti a katedrálisok ihlette művet. Kiemelendő megállapítása, hogy a „Románkori Krisztus lényeges vonása az emelkedés, a törekvés a földtől az ég felé”. A lélek felemelkedése, a szakralitás felé fordulás. Ország Lili festészete szakrális festészet. a zsidó-keresztény művészet tanúságtétele.
A római és pompeji utazások hatására festett képein (Város és múltja, 1972; Pompeji, 1969) a szokásos motívumok mellett megjelennek a Labirintus sorozat előzményei. Hangsúlyos elemekké válnak a kapuk (Múltba nyíló kapuk, 1972), miközben egyre távolodik a konkrét látványoktól az absztrakció felé. A hetvenes évek fordulóján az emblematikus városképeken egyre több a biblikus és mitologikus, misztikus motívum átlényegítve, formailag is egyszerűsítve erős szimbolikus tartalommal. Megjelennek a szobortöredékek, melyek állandó szereplői lesznek a labirintus-képeknek, mintegy az ember parafrázisaiként. A kapuk egyszerre nyílnak a múltba és az alkotó lelkébe. „Belső archeológia” (Kovalovszky Mária elnevezése), rajtuk kövek és betűk. A megjelenő kulcsfigurák, az ülő, várakozó alakok és a lépő, távozó figurák nem azonosíthatók római és pompeji plasztikákkal, a freskókon látható lényekkel, nem konkrét személyek, hanem szimbólumok. Az ülő figurák a földhöz kötöttek, a szárnyasok elszakadnak a földi realitástól, mintha a kapuk felé törekednének, hogy megkezdhessék a végtelen időben és térben való útjukat. A felületek aprólékosan kidolgozottak, szinte érintésre késztetik a nézőt. A korai szürrealista festmények bizarr, kiszolgáltatott, magányos lényei után ezek a stilizált, vonalakba zárt, geometrikus, színtelen, fegyelmezett, elvont lények máshogy szürrealisták, abszurdak, mint az ötvenes évek eleji színes, kihívó asszonyai és furcsaságukkal együtt mégis szerethető kislányok. A korai művekben drámák, tragédiák hordozói az emberi lények, ezek a nem-ember-testű szobor-lények titkok tudói, hordozói az emberen kívüli időről és térről, valamint arról az időről, térről, amit az ember próbál lakhatóvá, élhetővé tenni a maga számára.
Ország Lili: Pompeji, 1969 körül (Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
Vannak, akik szerint Ország Lilinek mint holokauszt-túlélőnek a felejtés elleni védekezés a lételeme. A városképek és az írásos képek is sokkal tágasabbak, sokrétűbbek ennél, a labirintus-sorozat pedig átlép új dimenziókba (Múltba nyíló kapuk I., II., 1972).
Az 1974 és 1978 között festett Labirintus sorozatot a kortárs művészettörténészek az alkotó főműveként mutatják be. Árvai Mária Németh Lajosra, Egry Margitra, az első monográfia szerzőjére hivatkozik. A BTM-ben a Deim Pál festőművész által rendezett kiállításon 48 művét sorolták ide (1980). Nagy hatással volt a festőre Paolo Santarcangeli olaszul és magyarul megjelent műve, amelyben a labirintust kultúratörténeti jelenségként vizsgálta a kezdetektől a jelenkorig. Engem is Ország Lili késztetett 1972-ben egy krétai utazásra, ahol számos saját élményen keresztül megértettem, miért meghatározó az emberi gondolkodásban a görög mitológia óta a knósszoszi, folyosókból és szobákból álló áthatolhatatlan építmény (állítólag Daidalosz műve Minósz király parancsára). Megértettem, hogy Minótaurosz és Thészeusz lénye, története mit jelenthet egy sorsüldözött, kegyetlen előítéletekkel küzdeni kénytelen, törékeny léleknek. Ország Lili labirintusai lényegüket tekintve kapcsolódnak a középkori európai képzőművészetben és irodalomban megjelenített, szimbólumokkal teli alkotásokhoz. A labirintus a rettegett veszélyeken, a természet sötét, vad oldalán túl útvesztő, kihívás, ami segíti az önfelfedezést. Jungot is Ország Lilinek köszönhetem, ő olvastatta velem, nem a pszichológus tanáraim. A templomtérben szokatlan módon egymás fölött magasodó labirintusok újraértelmezésekor felidéződtek az Ország Lili saját városképeiről mondottak, varázslatos iránymutatóik, már azokon láthatók azok a pontok, alakzatok, körök, csigavonalak, amelyek segítik a labirintusok értelmezését. Többek között kapaszkodók a tudathoz és a tudattalanhoz, a lélek útvesztőihez. Most fogtam fel a piros színek jelenlétének fontosságát (élet, tűz, vulkán, szeretet és így tovább) és most vettem észre először, hogy a Kr. e. 1500 körüli időkből származó, Knossos labirintusát ábrázoló rainoszi pénzérmék lenyomatai is láthatók a sorozaton a falakra, oszlopokra, szobrokra utaló formák között.
Kiállítási enteriőr a Kiscelli Múzeum Ország Lili-tárlatán, a Labirintus sorozat képeivel (Fotó: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
Fontos a labirintus-képek értelmezéséhez a Labirintus füzetekhez kapcsolódó rész a monográfiában (Az alkotófolyamatról. A képépítés módszereiről). A szerző kiemeli a festő egyik feljegyzését a II. vázlatfüzetből: „Az emlékezet városa. Az emlékezet labirintusa.” Véleménye szerint ez akár a labirintus-sorozat alcíme is lehetne (Kéktükrök háza, 1974). Összekapcsolja a szobortöredékek, fekvő, ülő, álló, várakozó, távozó, repülő alakok jelenlétét Ország Lili széles körű, kultúrák iránti érdeklődésével (a babilóniai, egyiptomi, etruszktól kezdve a középkorin át a modern nyugat-európaiig), a múltat a jelennel összekötő elkötelezettségével. Az élők, halottak, mondabeli, túlvilági lények, papok, istenek (Ikarosz, 1974–1975; Ariadné fonala, 1975) jelen vannak a képeken. Az ókori emlékek felhasználása (ez is egy alfejezet a könyvben) mellett számos visszatérő motívum azonosítható. Az eltérő nagyságú, kicsi és nagy motívumok feszültséget keltenek a felületen és a térben, megőrzik önállóságukat. A kollázsszerű képi gondolkodás a nézőt is tágas asszociációkra serkenti, adott a többrétegű jelentés felfejtéséhez vezető út. Nem könnyű a szimbólumok felfejtése. Ország Lili nem tartozik a könnyen megközelíthető festők közé, még ha felületei nagyszerűsége érzéki hatásokat is kelt. Intellektuális festő rendkívüli régészeti, mitológiai, irodalmi ismerettel, művei művelt, a kulturális hagyományokban, vallásokban, a zsidó és keresztény hitvilágban való jártasságot igényelnek. Erőteljesen európai, annak egyiptomi, görög, zsidó alapjaiban rendkívül járatos (némi indiai hatás is kimutatható utazása következtében, de a meghatározó Róma és Pompeji). Némely labirintus-képen megjelennek az írástöredékek is, nemcsak kiemelt nagyságú betűkben, hanem az olvashatóság illúzióját keltő sorokban, olykor egy egész képtáblán (Várakozók I. / Zöld ragyogás, 1974).
Ország Lili (1926–1978): Várakozó I. / Zöld ragyogás, 1974 (Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár)
A labirintus-képek értelmezését alapvetően meghatározza a BTM-ben 1980-ban rendezett kiállítás. Ország Lili Csató György újságíró kérdésére, hogy „a Labirintus az élet? Valamennyiünk élete?” így válaszolt: Mindenesetre az én életem, egy festő élete. Mindent belefestek, ami eddig megtörtént velem.”
A kötetet záró bibliográfia impozáns, teljesnek tűnik. A képjegyzék és műtárgyjegyzék szakszerű, megbízható, az utóbbinál kicsi, de azonosítható reprodukciók segítik a tájékozódást. Ami hiányzik, az a kiállítások jegyzéke. Indokolatlan, hogy miért maradt le (tovább növelve, hogy némely kiállítás máris periférikusan van csak jelen a szakirodalomban, például a berlini, az utolsó római és a londoni, amelyhez angol nyelvű katalógus is készült).
A monográfia és a kiállítás jelentős fordulat Ország Lili utóéletében. Árvai Mária elsőrangú munkát végzett. A Kiscelli Múzeum, a BTM, a nyomda méltó partner volt ehhez. Köszönet a szerzőnek és munkatársainak (mindenekelőtt a látványtervezőnek, Kálmán Eszternek, és a műveket kölcsönző műgyűjtőknek).
Ország Lili számos festővel tartott személyes kapcsolatot (Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit, Papp Oszkár, Vajda Júlia) és sokakat kedvelt, elismerte hatásukat. Mindenek előtt-fölött Vajda Lajos volt a szellemi társa. Róla is hiányzik egy hasonló színvonalú, igényességű könyv, mint amiről a fentiekben szó volt. Árvai Mária kreatív, jó munkabírású fiatal kutató. Elvárható, hogy pótolja ezt a hiányt. Kívánom neki és a magyar művészettörténet-írásnak, hogy készüljön el egy hasonló Vajda Lajos-monográfia.
