Kollázs a partokról
egyetlen zsoltár csak, mit veszíthetek
és a glóriát karácsonyi arcodról
a mohasátorban nem nemzettek még ilyen poétikát –
az idill császármetszéssel tárul fel –
a folyosóról Berzsenyit szólítják,
ki beleszeretett a születés angyalaiba
én hattyúkat hívok és mikor eszembe jut,
újragyászolom a színészkirályt
és a poétát, kik a tóparton estek el
susogó üzenetek egy árvácska sírján –
apánk a másvilágról élteti a fákat és énekel –
minket meg fehérre radíroz a hóesés
majdani házunkban vértanúk élnek
a töredékekből szőtt kör könnyű, mérhetetlen –
arcunkra folyt desztillált álom
két inkarnáció közt hegyi beszédet mond
egy asszonykórus –
virágok táncolnak Gábriel kezében
Viola egy térképre rajzol –
a nem szűnő homályban feltorlódnak a partok,
mélyaltatásban egy névtelen sziget
Kollapszis
Tengerverte üledék a pamlag bársonyán:
nem a te fészked ma, az ítéletidőben.
Döbbent kórus vonul, szaggatott kelengyék.
Hernyókat falnak a túlélő lepkék.
A csend fémoxidokat koccint az üvegben,
csengő nikkelpenge hatol hűvös szívekbe.
Tedd, ha tudod, ki a kínt. Nincs bent helye részvétnek.
Véres nyelvek lógnak a füvekre. Így legel a csorda.
Virrasztanak mind, kint, a kertészek.
Semmis a szerződés, de jogerős.
Összeomlik a rend, mi emberi, úgyis.
Állj félre. Állj ki. Vagy vessz el a vadonban.
Teher
Megyek a hegyre.
Megszelidülten,
mint kezes állat, dőlök sorsomnak elébe.
Rálátok a folyóra.
A folyót látom innen, a zöldet.
Hatvan lépés.
Avarszag. Puha, süppedő
barna fák, és barna föld, és fekete levelek.
Nyomomban fehér madarak ülnek.
Zsákot cipelek, zsákot.
Benne rengeteg a remény.
Benne hatvan évnyi az átok –
megannyi ítélet.
