Az egyetem aulájában vagyunk. De az egész olyan, mint egy ludus: a gladiátorok és venatorok kaszárnyája. Valami buli van, vagy szeánsz, vagy mi a franc. De az is lehet, hogy holmi naumachia vagy más rafinált látványosság készül: az emeleti párkányokon hajítógépek (lehet, hogy csak egy kiállítás tárgyai), az aula alján, a hömpölygő emberáradat fölé embertörzsű-halfarkú ezüsttriton emelkedik és idegtépő, rekedt kürtre emlékeztető hangon, ritmikusan vonyít.

Nem tudom, hogy kerültem ide. Mondták: jó buli lesz. Meg különben is: nem mindegy? Ha nem lennék itt, akkor valahol máshol lennék, és „mivel bennem mindig két bohóc lakott, többek között, az egyik csak ott akart maradni, ahol éppen volt, a másik viszont úgy gondolta, hogy egy kicsit odább kevésbé érzi rosszul magát” (S. Beckett), úgy gondoltam, hogy egy kicsit odébb kevésbé fogom rosszul érezni magam, bár ez nem egészen így alakult. Igaz: soha nem fogom megtudni, hogy alakult volna, ha ott maradok ahol addig voltam.

Természetesen homály volt. Tulajdonképpen: koromsötét, mégis, mintha a falakból, a folyosók kövezetéből fény szivárgott volna; mintha az egész épület élőlény lenne, és márványtestében világító erek és zsigerek pulzálnának. Lámpát vagy más világítótestet sehol sem lehetett látni, mégis volt némi fény. Ehhez – talán – valami elektromos trükk kellett. Persze lehet, hogy a dolognak sokkal irracionálisabb magyarázata van. Mindegy. Szóval: ha jött veled szembe valaki, láttad, hogy jön veled szembe, de azt már nem tudtad megállapítani férfi-e vagy nő, fiú-e vagy lány, állat-e vagy ember… Ha az egyik sarokba néztél: meg tudtad állapítani, hogy ott egy valaki kuporog, vagy többen összegabalyodva.

Az egyik emeleti kőpárkányon feküdtem, hanyatt. Kalapomat egészen lehúztam az orromig, hogy le ne essen, meg hogy azt láthassam, amit akarok, és ne azt, ami van. Keresztbe rakott lábakkal, mellemen összekulcsolt kezekkel feküdtem ott. Alattam hömpölygő tömeg. Épp azon merengtem: ez az élet… Várd ki a végét: ez az élet; semmi köze a létezés édes gyönyöréhez.

Arról csak álmodoztam, képzelegtem. Ha mondjuk ez a kőperem egy strand, egy uszoda, egy fürdő szélén lenne és a jón oszlopfők helyett pálmafák hajolnának fölém, és sütne a nap, és kék lenne az ég, igazán kék, csak néhány apró bárányfelhő fodrozná, igazi bárányfelhő, és árnyékok lennének, nem árnyak, zöld árnyékok, enyhet adók, nem felkavaró és szorongató fekete árnyak; és alant, a tömeg helyén a víz hömpölyögne, de sehol egyetlen hadihajó, és a medence alja kék vagy inkább halványzöld kövekkel lenne kirakva, és akkor úgy tűnne föl, hogy kék (vagy inkább halványzöld) víz hömpölyög ott, vagy nem is hömpölyög, csak áll és tündököl a fényben, és akkor csak belefordulhatnék, és siklanék az áttetsző, kristálytiszta, hűs vízben…

Persze így is belefordulhattam volna a hullámzó, izzadtságszagú sötét masszába, és még az sem biztos, hogy én vagy valaki más szörnyet halt volna; valószínűbb, hogy csak összetörtük volna magunkat, és lett volna nagy sikongatás; némi hozzájárulás az ütközet sikeréhez…

De nem fordultam le, mert valaki aki mögöttem ült (vagy feküdt) örökké lökdöste, birizgálta a kalapomat, és ez halálosan idegesített, és kibillentett mély szendergésemből, és fölkeltem onnan és elindultam a folyosón. Egy meztelen, vak színésznő csapódott hozzám, őt kísérgettem a labirintusszerű folyosókon. Ő hihetetlenül derűs és bizakodó volt. Meg akarta tanulni az útvonalat, mindent hallani akart, mindent meg akart érteni. Én készségesen magyaráztam: nem árultam el: én sem értek semmit, fogalmam sincs merre járunk, miről van szó, csak fehéren világító, temérdek, hullámzó keblét figyeltem…

Közben a színpadnak kikiáltott dobogón játszottak vagy agitáltak, zenéltek vagy szavaltak, a franc tudja, mondom: nem arra figyeltem. Performance meg avantgarde meg happaning… tudod, ami nélkül nem lehet igazán jó egy ilyen buli, szeánsz vagy mi a franc. Többen dobokat vertek, valaki egy üres képkeretet püfölt egy jókora fakanállal, amilyennel nagyanyám kevergette annak idején a fortyogó szilvalekvárt; egy deresedő oroszlánsörényű, szomorú arcú férfi meg torka szakadtából üvöltött… Még azt is láttam, hogy a dobogó fölé nagy drapériát feszítettek, amire az volt felírva: LE A MÚLTTAL, ÉLJEN A JÖVŐ! Ezen némileg eltűnődtem. Hogyan éljenezhetném azt, amiről nem tudom, hogy milyen lesz? Hiszen – emlékszem – amikor a múlt még jövő volt, akkor is azt kiabálta mindenki: ÉLJEN! meg, hogy: EZ A HARC LESZ A VÉGSŐ! És akármerre néztem, azt láttam: mások a jelszavak, de ugyanazok a módszerek; kevés agy, semmi szív, sok lendkerék, és én szívből utálom a lendkereket. Szóval ilyen fennkölt gondolatokkal bandukoltam körbe-körbe, összevissza a folyosókon, a lépcsőkön; nem csoda hát, hogy útközben elvesztettem világító keblű, vak védencemet.

Döbbenettel álltam egy tábla előtt, amin megláttam a nevemet. Valami bizalmi állásra jelöltek: nevem ott állt a jelölőlistán, sok más név között, egy fekete táblán, fehér krétával felírva. Mellette ez állt: kegyíró és felrovó. Családi állapota: rendetikus. Vigyorogtam. Hízelgett hiúságomnak a jelöltség, de sehogyan sem értettem foglalkozásom meghatározását. A családi állapotom titulálásával még csak kibékültem volna, de mi az, hogy kegyíró?! Odaléptem a táblához, és a foglalkozásomat jelző két szót átírtam csupa nagybetűvel: BOHÓC. Később a jelölőbizottság elnöke azt mondta: felesleges volt, mert ahová ez a megbízatás szól, ott ezeknek a szavaknak nincs semmi jelentőségük. Egy ifjú hölgy lépett hozzám. Az oszlopokban, a kövek mélyén világító, színes folyadék csordogált buja lassúsággal. A hölgyön nem volt más, csak egy fekete bőrfrakk, teletűzdelve csillogó, színes jelvényekkel, meg egy magas szárú lovaglócsizma. Egyik kezében kétágú vaskampót, a másikban rézperselyt tartott. Az alulról szivárgó tompa fény súrolta tömör, fehér combjai között burjánzó dús szeméremszőrzetét. Enyhe terpeszben elém állt, feltépte mellemen az inget, és a kétágú vaskampót a mellkasomba vágta, hogy azonnal kiserkent a vér. Másik kezével elém tartotta a rézperselyt és bársonyos alt hangján azt mondta: ha bízol bennünk, dobj ebbe a perselybe annyi pénzt, amennyit jónak látsz. Belépőjegy ugyanis nem volt. Kissé agresszívnak találtam ezt a módszert, mégis — reflexszerűen — matatni kezdtem valami pénz után. Emlékeztem, hogy kockás flanelingem felső zsebébe tettem valami papírpénzt, ott kotorásztam a kezemmel, de szememmel továbbra is a gladiatrix ágyékában.

Végül is találtam egy barna bankjegyet, és a perselybe dobtam. A hölgy sarkon fordult és távozott. Még távoztában arra gondoltam: milyen helyes lány lehetne, de valószínűbb, hogy nem az, és így jobb, hogy azonnal kiradírozódott abból a képből, ami abban a pillanatban az életem volt.

Ismét magasba emelkedett az ezüsttriton, felüvöltött sebzett krokodilhangján. A deres oroszlánsörényű férfi lendületesen megforgatta vezéri köpenyét, és az aula egy szempillantás alatt arénává változott és megtelt vízzel, két hajó tűnt fel hirtelen három-három sor evezővel; a kövekből áradó fénytől megszínesedő gőz- és füstgomolyban sisakok és kardok villogtak, evezők és csontok reccsentek, dobok peregtek és kürtök rikoltoztak, sikolyok és üvöltések verődtek a márványfalak között.

Egy félmeztelen rabszolga csattogott felém a folyosón lucskos saruiban, és lihegve kérdezte: te melyik táborba tartozol?, te miért nem harcolsz?, motyogtam valamit, hogy most nincs kedvem csónakázni, harcolni meg végképp nincs, de oda sem figyelt, meg sem hallotta, csak rohant tovább. Aztán az oroszlánsörényű ismét megforgatta köpenyét, és a közben pirossá vált víz, a hajók eltűntek, csak néhány törött evező, elgurult sisak, véres fej, leszakadt kar, ázott plakátcafat maradt a porondon; majd hamarosan megtelt ismét emberekkel és zsibongással.

Miután eltűnt a gladiatrix, és azon merengtem, hogy kik is lehetnek azok, akikben még kellene vagy lehetne bíznom, ismét behúztam kalapomat az orromig, és elmélyülten figyeltem a naumachia grandiózus képeit.

Egy cilinderes úr állt mindvégig mellettem, és le nem vette rólam a szemét. Mindenáron meg akarta venni a kalapomat, nem eladó, mondtam ingerülten és mellesleg, mert én az ütközetre szerettem volna koncentrálni.

Amikor a csata véget ért, már nem volt meg a kalapom. Helyette hideg fémpénzeket éreztem a markomban. Kinyitottam a tenyeremet: néhány ismeretlen tallér hevert ott. Tanácstalanul nézegettem őket, aztán lehajítottam a mélybe; a zsibongó, színesen párolgó hömpölygő embermasszába.