Ekkor értette meg, hogy még aznap meg fog halni.

Korábban semmi sem utalt ilyesmire. A professzor a Régészeti Intézet ablakából nézte végig a napkeltét, időnként a nyakláncával babrált. A Nap közeledtét órák óta hirdette a jellegzetes fényes oszlop, a magaslégköri jégkristályokról visszaverődő napfény, majd a kősivatagban hosszú árnyékot vetettek a sziklák, amint lassan, nagyon lassan a mélyvörösen derengő horizont fölé emelkedett a Nap. Volt a levéltárban egy feljegyzés, miszerint az Őshazában nem órákig, hanem csak egy-két percig tartott a napkelte, és inkább hatott sárgának, mint vörösnek, amíg a Nap felbukkant a láthatáron, majd felemelkedett. Míg a tegnapi eredményeket összegző jelentéseket tekintette át, megreggelizett. Olyan sok eredmény, és főleg áttörés nem született, nem születhetett, ezért nem is zavartatta magát. Két tányér manna között nyugtázta, hogy a Diffie-sejtés mentén haladva éppen merre volna érdemes kutatni a valamelyik szakosztály valamelyik régésze szerint, aztán visszatért az ablakhoz. Amint a Nap szép lassan egyre magasabbra emelkedett, úgy kúszott egyre közelebb a vékonyodó sarlót mutató hatalmas Zeuszhoz. A gázóriás mindig az égboltnak nagyjából a tetején állt, és minden délben hosszú napfogyatkozást okozott. Olyankor a fekete égen gyűrűként ragyogott a Zeusz, ezt hívták naptalan délnek. Ellentéte éjfélkor az éjtelen éj volt, amikor a gázóriás korongja teljes pompájában ragyogott az égen, hogy a csillagok nem, csak más holdak látszódtak olyankor.

A Régészeti Intézetben néhány villamosmérnök, fizikus és informatikus osztozott a mind szűkebb költségvetésen az érdemi munkát végző matematikusokkal. A feladatuk az volt, hogy a sérült történelmi feljegyzéseket helyreállítsák vagy legalább részben olvashatóvá tegyék. Az történt ugyanis, hogy a belső naprendszerbe érkezéskor egy váratlan napkitörés tönkretette a fedélzeti számítógépek egy részét. Maga az archívum nem sérült, viszont az interface-ként szolgáló igen elavult berendezések mind kiégtek. Minden adat megvolt tehát bitek formájában, és a Régészeti Intézet feladata az adatok strukturálása volt – megfejteni, hol kezdődik és meddig tart egy fájl, hogy az adott fájl programkódot, szöveget, képet, hangot, videót vagy neurális mintát tartalmaz-e, és hogy ezeket miként lehet megjeleníteni avagy lejátszani. Negyvenhét generáció legnagyobb elméinek adott eddig valamicske megélhetést a Régészeti Intézet.

A letelepedés előtti időkről keveset  tudtak. A hajó, amellyel érkeztek, közepes hatótávolságú hadihajó volt, amelyet annak idején sietve alakítottak át lakóhajóvá, és nem számított tervezési hibának, hogy a hajónapló csak néhány évre nyúlt vissza. Az archívum tárolói külön gépteremben, szintén improvizált körülmények között kaptak helyet, és nem voltak bekötve a központi számítógépbe. A napkitörés miatt félő volt, hogy a lakosság sugárfertőzést kap, ezért kényszerleszállást hajtottak végre az Újvilágban. Ettől az anyahajó röpképtelenné vált, felrobbant az ugróműve, ám ötvenezren túlélték a leszállást. Érkezésük útvonala a szomszédos csillagrendszereken túl követhetetlen volt tehát, és működő ugrómű nélkül egyébként sem tudták volna elhagyni a naprendszert. A  Rimszkij-Korszakov-hipotézis szerint a történelmi feljegyzések között valahol szerepelnie kell az Őshaza égboltján megfigyelt csillagok pontos helyzetének is, ami alapján kiszámítható volna a bolygó elhelyezkedése, és úgymond haza lehetne navigálni.

Az Őshazáról őrizték az emléket, hogy egy sárga csillag körüli kettős bolygórendszer nagyobbik tagja, és hogy az égboltjáról látszódott a két Magellán-felhő. Az Újvilág ezzel szemben a Zeusz gázóriás lakható holdja egy narancssárga csillag körüli naprendszerben, és az égboltjáról hiányzanak a kísérő-galaxisok, csupán egy igen fényes Tejút mutatkozik. A hold az emberek számára lakhatónak bizonyult. Erős mágneses tér védte a kozmikus sugaraktól, az ideálisnál valamivel vékonyabb, de lélegezhető légkör borította, volt egy kevés víz a felszínén, és a primitív életformák közül a mannának nevezett növény- vagy gombaszerű izé a körülményekhez képest kiváló táplálék volt. Sikerült két várost emelniük, könnyedén közlekedtek a Zeusz holdjai között, ahonnan értékes nyersanyagokat termeltek ki, már félmillióan voltak, és alig pár évre jártak attól, hogy ugróművel szereljék fel az egyik űrhajót.

Az Intézet eközben szép lassan elvesztette a tekintélyét. Ennek a professzor részben örült, hisz nem gyűlölte már senki a régészeket, ha nem álltak elő hetente egy újonnan kihámozott emlékdarabkával. Ott állt az archívum egy teljes civilizáció történelmével, minden titkával, és ők ráértek maszatolni vele.

Volt egy régi szokás az Intézetben, amely a csillagászat eredetére és az Őshazára való emlékezés végett alakult ki. Évente egyszer az Intézet vezetője a legjobban teljesítő diákját csillagászati észlelésre hívta. Az újévet jelző éjtelen éjjel felpakoltak egy hordozható távcsövet és elhagyták a fővárost, hogy zavartalanul figyelhessék meg, amint az Újvilág apró árnyéka átvonul a Zeusz hatalmas korongján, annak épp a közepén. A gázóriásnak azon a részein éppen napfogyatkozás volt, és a hőmérséklet zuhanása alaposan felkavarta a környező felhőzetet. Minden tranzit látványos volt, ám az újévkori és az évfelező átvonulás volt a legmélyebb és a legdrámaibb. A szokás azt diktálta, hogy a tranzit megfigyelésének bensőséges hangulata során döntsön az Intézet vezetője, jelöli-e az illető diákot majdani utódjának.

A professzor már idős volt, gyermeke nem volt, mindeddig nem jelölt utódot. A Zeusz sarlója vékonyodott, egyre közelebb járt hozzá a Nap, lassan el fog tűnni mögötte, és valamelyik diákját illene már értesítenie. Megfáradtnak még nem, de már nagyon öregnek érezte magát, és szerette volna továbbadni az Intézet vezetését, no meg a titkait, amiket a családjától örökölt. Közeledni látta a kulcspillanatot, ám az ő korában már nem remélt többet négy-öt évnél. Értesítette a legjobb diákját, hogy készülődjön. Aztán állt az Intézet ablakában és bólogatott magának.

A várostól nagyon messze, a sivatagban állították fel a távcsövet. Az éjszakai száraz fagyban sűrű ködöt leheltek, mégis érezték a bőrükön a Zeuszról visszaverődő napsütés melegét. A gázbolygó impozáns korongja beragyogta a tájat, mintha csak felhős délután volna és nem az éjszaka közepe. A Zeusz egy-egy felhősávja szinte vakítóan fénylett. A professzor hol az eget, hol az óráját nézegette és sürgette a fényszűrővel vesződő diákját, hogy siessen, különben lekésnek az árnyék belépéséről. Szabad szemmel is szép volt, de távcsőben kínált igazán drámai látványt, amint az Újvilág árnyéka felkavarta a Zeusz felhőzetét. A diák beállította a távcsövet, aztán napszemüveget tettek és várták, hogy megkezdődjön a tranzit.

Hosszan, jelentőségteljesen hallgattak. A belépéskor, amit mindketten legalább ezerszer láttak már, a professzor megszólalt. Olyan hangon, mintha a reggeli mannájáról beszélne.

A Zeuszt az Őshaza egyik népének, a görögöknek a főistenéről neveztük el. Azért róla, mert az Őshaza naprendszerének óriása a Jupiter volt, ami viszont ugyanannak az istenségnek a rómaiak adta neve.

Hallgattak. Nézték a Zeusz korongjából kiharapó árnyékot, a professzor pedig oda-odapillantott, hogy változik-e diákja arckifejezése.

Az Őshaza nem ebben a galaxisban van. A Tejút az a fényes folt ott – és a napszemüvegét a homlokára tolva az égen derengő elmosódott csillagra mutatott, amelyet teljes pompájában a Zeusz miatt sosem láthatott az Újvilágnak állandóan a gázbolygó felé forduló féltekéje. Amikor elkészül az ugrómű, felvehetjük majd a kapcsolatot az Őshazával. Odautazhatunk.

Várta, mit szól mindehhez a diák, szélhámosságnak tartja-e a hallottakat, zavarodottnak gondolja-e őt, a Régészeti Intézet lassan leköszönő professzorát.

Hol van a Rosetta? – kérdezte a diák nagyon szelíd hangon.

A professzor levette a napszemüvegét és az Újvilág árnyéka körül gomolygó vakító felhőkre meredt. Ekkor értette meg, hogy még aznap meg fog halni.

A Rosetták finoman megmunkált fémdarabok voltak, apró, mikroszkóp alatt olvasható szöveggel, műszaki rajzokkal. A Rosetta-projekt volt a vészmegoldás pontosan arra a helyzetre, amely előállt, vagyis akkorra, ha az archívumot olvasó berendezés tönkre megy. Mert maga az archívum gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Mégis értelmezhetetlenné vált a sérülékeny kiolvasási mód miatt. Az űrhajóval érkező menekültek felismerték, hogy az archívum legtörékenyebb része az interface, és hogy az olvasáshoz szükséges adatokat nem tárolhatják olyan eszközön, amelynek az olvasásához birtokolni kell a tárolt adatokat. Ezért az úgynevezett Rosettákra vésték fel az összes tudnivalót. Az adathordozó fizikai tulajdonságainak részletezésétől kezdve a fájlrendszer leírásán át a különböző formátumok legapróbb részleteiig, az adatbázisok szerkezetéig mindent ráírtak ezekre a fémdarabokra.

A háború vallási türelmetlenség miatt robbant ki, és ők, az Újvilág lakói voltak azok, akik hitetlenekként kénytelenek voltak elmenekülni a tébolyból. Úgy esett, hogy a napkitörés miatt valóban hozzáférhetetlenné vált az archívum, és az akkori Tanács úgy döntött, hogy jobb lesz, ha az is marad. Hisz minden nyomozás, vizsgálat igazolja majd, hogy nem szabotázs történt, hanem műszaki hiba. És a Rosetták létének kihirdetése helyett inkább beolvasztották őket. Mindenesetre megalapították a Régészeti Intézetet és rábízták a reménytelen feladatot.

A professzor őrizte az utolsó Rosettát és generációk óta arra az időre tartogatta a családja, amikor majd végre sikerül ugróműves űrhajót építeni, és lehetőség lesz az Őshaza felkeresésére. A Tanács tehát sejtette a létezését. A diák meglepő szavakkal folytatta.

A Tanács maga sem ismeri az archívum tartalmát, és nem is sejtik, hogy néz ki egy Rosetta, leszámítva hogy egy darab fém, amihez nagyító kell. Csak azt tudják, hogy a tébolyult helyről sikerült elmenekülnünk, és hogy nem tanácsos oda visszatérni. Egyébként nem akarják bántani, professzor úr, akkor nem vállaltam volna ezt a színjátékot. Egyelőre azonban nem szabad felnyitni az archívumot. Az elmúlt generációk során szerencsére sok minden elfelejtődött. Elfelejtődtek az istenek, elfelejtődött a háború és szinte az Őshaza is, amely kis híján a vesztőhelyünk volt. Virágzó civilizációt építettünk itt, nem igaz? A tébolyultakat jobb nem felkeresni.

A professzor nem számított erre. Tudta, az ugrómű megépítése fordulópont lesz az archívum szempontjából, viszont abban kételkedett, hogy a Tanács csupán elodázni akarná a múlt megismertetését. A mind karcsúsodó költségvetésből már kikövetkeztette, hogy jobbnak látják nem feltárni az archívumot, inkább elsorvasztják a kutatást.

Ugye átadja önként?

A professzor sóhajtott, a szembeszegülést esélytelennek látta, szorongatta a nyakláncát és ingatta a fejét, amit lehetett vonakodó igennek is és dacos nemnek is érteni. A diák a békés igent akarta érteni és rádión üzent feletteseinek, hogy a küldetését teljesítette.

Rövidesen sziklaomlás történt és a professzor a diákkal együtt odaveszett.

Lenyűgöző látvány volt, amint az Újvilág árnyéka felkavarta a sávos felhőzetet. Az éjtelen éj a tranzittal része volt a szürke mindennapoknak, mégis csodálatot ébresztett a szemlélőben, aki rászánta az időt és végignézte, ahogy a gázóriás korongján átvonul az otthonuk vetette árnyék.