Megoldás nincs*
Szívni magadba megszállottan a mérget, a rosszat is,
származásodtól utad (tulajdon semmiségeid és átmenetek
untig ismétlődő saját-magadba) tűrhetetlenül rövid, akár a múmia-korig;
hamis érzés, mímelés minden empátia. Mennyi minden létező meg sem
kísért, miként a halál, mert százszor érzéketlenebb. Akárha a kijelölt
kettős pályák, párbajok, értelmezések, perszónák, l’art pour l’art-ok –
miért kell(emetlen) mindig választani? Mi kényszerít rá egyáltalán:
a környezet? az idő? Csontvázad apránként porlik el, sejtjeidet
részletekben falja fel a kikövetkeztethetetlen csend, a fojtogató.
ÉLNI IGAZÁN (néha nem több, mint) MEGSZABADULNI VALAMITŐL,
MÉG A TISZTÁZATLANSÁG PILLANATÁBAN.
Az átmenet fárasztó; ezért érdemes (közben persze a halhatatlanságot
üldözve) túlzásba esni és vakmerőn, vétkezve, még hogyha idő előtt
meg is vakulsz: egyre közelebb, közelebb a bűvös (a hazug!) tükörhöz,
míg bele nem verted homlokodat.
S ha a rejtély akkor is rejtély marad?
Ajánlatos már előbb felszisszenni.
2014. július 9.
* Michel Deguy „hagyatéka”
„Felejtsd el”-fogalomszótár
1. Karizma*
Hamuszürke terep, érzékiségtől mentes zóna; jóllehet
meg-megcsillan valami még mint bizánci cseréptörmelék,
de valójában minden spontán esélyt semlegesít a be-
programált sok hasznosnak hitt mutáció; – időtlenségbe
hajlik el a tér, szépséges keblek pihegése, asszonyujjak
kutakodása mint verandacsendbe hajló szőlőindák, ki-vagyok-én
kacérság, langy alkonyokba ájulás izgalma kizárva,
lábjegyzetnyi üres tér jut legfeljebb az ötletszerű leütésekre.
Pohos felhőzet, fellengzősség; a vágyakozás képzelt dallamfoszlánya,
Szindbád ifjúsága rég elszállt a mohos zsindelytetők felett, szét-
fröccsent minden intim emlék, közönyös szél tépdesi az idegszálon
lebegő pitypangokat – mindegy, lerombolt torony vagy a fanatikus
tömegámulatban megzápult sziklaorom jelképe: mára csak puszta
érzékeléshiány. Fanyar fintorgás, penészízű megromlott mítoszok.
Igaz is: még egyszer semmilyen isten nem fogja átrázni a világot,
amely mióta már a semmi ágán kuporog.
*kegyelmi ajándék
2. Meghasonlás – plusz egy szójáték
Maghasadás – meghasadás; ha megszámlálhatatlan fintor,
fecsegés, füllentés és sóvárgás után méltán meghasonlik
a magára utalt lélek. Vércseppek a fehér inggalléron, vedd úgy,
hogy a zaklatott szívdobogás melléktermékei. Az önkívület már rég
a múlté, mint ahogy a kacagógörcsökkel együtt a líceum padja alatt
felejtődtek a grammatika bemagolt alapszabályai. A szövegeket át lehet
írni, de kérdés érdemes-e? Mesterséges fejleménynek tűnik utólag
annyi minden; egy jelentéktelen gesztus elég, hogy lepöcköld magadról
s letudd a nagy kataklizmák árnyékában összezsugorodott vétkeket
(akárha turistautak kellemetlen kölönceit), mindazt, ami a homályba vesző
évtizedek során hozzád tapadt. Kínos közhelyek (vajon képes lesz-e mintegy
magából kigyomlálni a véglegesnek elképzelt szöveg?); a színlelés folyamata
keservesebb sokszor, mint a meghasonlásé – és nyilván nem azonos, hanem
mint szerzői utasítás híján is ellenkező irányba futtatott, időtérképes* metrumok.
* időmértékes – időtérképes
3. Pőre remény
A döntés előtti várakozás.
Mielőtt elaludnál, a kétely és a pusztaságérzet közötti
pallón egy lehetséges (lehetetlen) átbillenés – hova?
Midőn halk léptekkel közelítsz tegnapi vagy majdani ön-
magadhoz a legképtelenebb titok után kutatva, révült mosollyal
képzelegve, miként ha elmúlt volna a legnagyobb veszély.
Valahol a világűr szélén testedet megérinti holmi pőre remény.
Egy érintés – szerelmi kielégülést ígérő ölelés, vagy mintha csak
balga elődök szellemkarja emelné meg a párnát fejed alatt.
A döntés utáni csend.
2014. június
