Lassú harangszó, Isten időtlen zenéje. Mellé kis kép. Kis sorsérzés? Azt, akinek semmije sincs, és mit sem érzékel a harangszóból, például az ablak kettős üvege közé került bogarat, mely fáradhatatlan ösztönének engedelmeskedve ott vergődik az átlátszó csapdában, habár szállna, valahogyan ki kellene szabadítani. Valamiképp tudatni vele, merre talál kiutat. Persze: szabaddá fog válni, noha talán az élete árán. Még küzd. A bonyolult élet újra és újra nekicsapódik a fényáteresztő lét zárfalának; a szabad élet igénye olykor egybeesik a legkilátástalanabb erőfeszítéssel. Az élet élet akar maradni. Ha nem máshogy: metafizikai értelemben.

A halhatatlanság mint a szívünk legmélyéről fakadó fikció, csakis akkor ér valamit, ha kellően merész, és ahogy az egyéniség a másik egyéniségtől, eltér a róla előre kialakított mindenféle képtől. Az ilyesforma halhatatlanság a meglévő természet és az alkotás (az emberi konstruálás) termő feszültségében igazolódik. Minőségét pedig az emlékezet adja. Más szóval nem a feledékenység, hanem az emlékezet a lélek igazi egészsége és realizmusa. A természet szellemmel való megtöltése, mert az már metafizika, hallatlanul bátor, talán szükséges, egyúttal azonban kétes kimenetelű vállalkozás. Én erre a fajta feszültségre és realizmusra vélek rábukkanni Prágai Tamás bizonyos műveiben.