Anita január elején érkezett az egyik Bad Kleinkirchheim-i sporthotelba. Két napja havazott. A motoros szán a havas erdőben vezető úton kapaszkodott a csúcs felé, ahol a hotel szürkéllett bazalt falával, mint egy erődítmény. Felső teraszán, az üvegfalak és vastag takarók védelmében lustálkodó hölgyek hevertek a napsütésben, amely idefenn éles volt és tiszta, mint valami sárgás kristályfény. Alatta fehéren porzott a völgy, mert a makacsabb hölgyek sítalpaikon siklottak lefelé a fák között. Szuszogásukkal, a talpak sikamló hangjával és kiáltozásukkal felverték a szűz csendet. A csapat néha ki is bukkant a fehér subában őrködő fenyők közül, amint libasorban csörtetett Helmut után. A férfi rezes, izzadt képe szinte virított a fehér tájban.
Anita megszemlélte a tájat, s elégedetten bólintott.
Délre már maga is síruhát és vastag piros dzsekit öltött. A gőz lepte étterem ablakait kinyitották erre a félórára, s szabadon ömlött be a hó tiszta, üdítő illata. Anitát asztalához vezették, ahol körülményesen foglalt helyet, de előbb megmutatta magát a társaságnak profilból és szemben is, meglebegtette előttük apró formás alakját.
A bemutató után leült, és szemügyre vette a hotel férfiállományát. A vizsgálat eredménye lesújtó volt, mert a hotelban alig akadt férfi. Egy öreg orvosprofesszort fedezett fel, aki „aszaltszilva”-fején nevetséges világoskék sapkát viselt az asztalnál is. Egy álmos, sápadt, zöld színű alakot is észrevett, aki igyekezett úri gyereknek mutatni magát. Végül egy gyereken akadt meg a szeme, aki az anyjával ebédelt, és éhesen kanalazta magába a levest. Silány választék volt, de szerencsére ebben a pillanatban belépett a „nagy ő”, Helmut, akit a hotel szerződtetett síoktatónak, de ezt senkinek sem kellett külön elmondani. Közel kétméteres óriás volt, igazi mackó. Az ő rezes arcéle villogott a fák alatt, amikor utat tört a vállalkozó szellemű amazonoknak. Kockás sportkabátjában kidagadtak roppant izmai, síbakancsa élesen kopogott. Egyébként egészen csinos férfi volt.
Mosolyogva körülnézett és udvariasan körbe köszönt a teremben. Amikor megpillantotta az új vendéget, elébe lépett és bemutatkozott. Akkora tenyere volt, mint egy falapát, amellyel a havat hányták el a hotel sétaútjairól. Anita ránevetett, híres, kábító kacagásával, amelyről egyszer egy sebészorvos azt mondta, hogy kisebb műtétek előtt narkotizálni lehetne vele a betegeket.
Helmut Anita asztalánál ette meg az ebédet, amelyet a konyhafőnök három emberre méretezett. Ebéd után együtt kávéztak a kávézóban, később együtt sétáltak.
Estére kitört a flört.
Helmut bambán ragyogó képpel lődörgött Anita után a bárban, aki éppen a hivatásos táncossal táncolt. Aztán felkérte Helmutot.
A társaság felszisszent.
Nemcsak a rabszolgájukat féltették, egyszerűen felháborította a hölgyeket, hogy Anita betoppant, majdnem egész ruhakészletével, mesterkélt kedvességével, s elragadta tőlük az egyetlen használható férfit. A csöpp asztaloknál, borozgatás mellett tervszerű hadjárat indult Anita ellen. Valaki látta a képét egy filmszínházi magazinban és emlékezett a nevére. Egy-két órán belül sok minden kiderült. Valakinek eszébe jutott, hogy ismeri az urát. „Tudjátok, milyen ura van?… Nagyon egyszerű ember… Egyszerű, de…!”
Most már semmit sem értettek. A jól informált hölgy ugyanis előadta, hogy Emil – aki Anita férje volt – nagyon szép ember, jómódú, fiatal, udvarias. Ez csak olaj volt a tűzre. Anita már valóban szemérmetlen nyíltsággal babusgatta a síoktatót, aki szemérmes, kisfiús szégyenkezéssel tűrte, hogy Anita felágaskodjék megigazítani a sálját. Pedig erre semmi szükség sem volt, mert a síoktató fizikuma a sarki vihart is kibírta volna.
Tűrhetetlen szerelem volt.
Nem is tűrték soká. Három nap múlva az ellenfelek támadásba mentek át, s telefonon értesítették Emilt arról, hogy mit művel felesége a faragatlan havasi profi oldalán. Amikor a hotel recepciósa cinkos mosollyal letette a telefonkagylót, megkönnyebbült szívvel osontak el. Már nem látták, hogy Anita épp valami tablettát szedet be Helmuttal meghűlés ellen.
Emil másnap érkezett.
Az egész hotel izgatottan várta, csak Anita nem sejtette, hogy nyakára hozták az urát, akiről az hírlett, hogy egyszerű férfi. Mindenki visszamondta a kirándulást, s így Anita kettesben indult neki Helmuttal a csúcsnak.
Közben megérkezett a várva várt férj, Emil. Már érkezésével meghódította az egész hotelt. Saját terepjárójával jött, áttörve a hóbarikádokat, amelyek eltorlaszolták a fél Alpokat, s hangos dudálással berobogott. Vadászkalapjában és fess bőrkabátjában kiugrott a kocsiból, és körülnézett. A napozóteraszról minden szem feléje fordult a vastag szemüvegek alól. Az érzékenyebb lelkűek felszisszentek. Emil valóban egyszerű férfinak tűnt. Vállas volt, de karcsú, nem olyan mackós, mint Helmut. Ruhái sem rikítottak, csizmái barnák voltak. Kissé pislogott a szikrázó napsütésben, aztán bement a hotel halljába. Itt várt Anitára egy pohár Hennessy mellett, kényelmesen cigarettázva. Így alaposan szemügyre vehették, s megállapították, hogy a hírek nem túloztak.
Emil nagyon egyszerű, de jóképű férfi. Szép, férfias arca volt, mint egy színésznek. A körülötte terjengő levendulaillat ápoltságról tanúskodott. Cigarettájának illata már inkább valami fanyar bűzre emlékeztetett. Frissen borotválkozott, de bőre feszes és érdes volt, kissé barna. A szája nagy, vidám ragadozószáj.
Az asszony, aki az összeesküvést szőtte, megszólította, s hamarosan kiderítették, hogy honnan ismerik egymást.
– A feleségét várja? – kérdezte a szép összeesküvő. – Elment a síoktatóval túrázni. Kettesben…
– Igen? – nevetett Emil. – Remek idejük van.
Ez nem tetszett a jelenlévőknek.
Vak ez az ember vagy ostobának teszi magát? Ezt azonban nem dönthették el, mert Emil magabiztos, fölényes és gyanútlan volt, mint egy angyal. A tálalás előtt sétált egy keveset az új ismerősökkel, s akkor derült ki, hogy remek csevegő is. Tele volt finom pozsonyi pletykákkal, derűs történetekkel és pikáns célzásokkal. Elbűvölte a közönségét, amely magában bosszút esküdött Anita ellen. Legszívesebben máglyára küldték volna az asszonyt, aki megcsal egy ilyen remek férfit, mint Emil.
Délután aztán kitört a harc.
Emil Helmuttal biliárdozott, feltűnően udvarias volt, de elverte rajta a port. Este a bárban úgy táncolt, hogy Helmut esetlen cammogása elfakult emellett a tündöklő, sima tánctudás mellett. Később odaült a zongorához, s kellemes hangján elénekelt pár dalt. A hölgyek már az első nap után ájultan imádták, csak Anita udvarolt makacsul a sértett vadembernek, akinek vörösebb lett a képe, s nehézkesebb a járása. Dühítette, hogy ez a civil így lesöpörte a pályáról. Már csak Anitában bízott. Másnap reggel kihívta Emilt egy lesiklásra.
Nyílt kihívás volt.
A hotel felett álltak fel a küzdelemre, nehéz és ravasz pályán, amelynek Helmut minden hajlatát ismerte. Aljasul mesterkedett, mert már a saját mesterségében sem bízott. Eldördült a hotel menedzserének startpisztolya, s a két férfi sistergő sebességgel zuhant alá a meredek oldalon. A hotel szinte minden lakója néma kíváncsisággal figyelte a küzdelmet. Az egyik kisebb lejtőig Helmut vezetett, ott azonban irtózatosat bukott. Elvesztette az uralmát az idegei felett, s ezen a könnyű, szinte veszélytelen ponton majdnem kitörte a nyakát. Emil könnyedén visszakanyarodott, segített neki feltápászkodni, s felkísérte a hotelig. Arcán szemérmes büszkeség ragyogott. Hűvösen elbúcsúzott a feleségétől, aki a síoktató horzsolásait kezelte.
Búcsúzása már nem volt ünnepélyes.
Egy kicsit elfanyalodtak a győzelmén, kihívó mosolyán és undok magabiztosságán. Valaki felfedezte, hogy nagy füle van és a fogai barnák a cigarettától. Emil zavartan látta, hogy elvesztette népszerűségét, és bosszúsan a kocsijába ült.
Az asszony, aki itt lakott, s mindenkinek megmondta a véleményét, a fülébe súgta:
– Fiatalember, ha meg akarja tartani a feleségét, ne legyen ilyen utálatosan tökéletes. Ez unalmas. Legyen néha beteg. Például, most hazulról táviratozzon egy kiadós influenzát! Ért engem?
Emil gúnyosan bólintott, rálépett a gázra, s egy merész, életveszélyes kanyarral elszáguldott.
Javíthatatlan volt.
