Gyerekkor-állomásaim egyikéről néha ma is őt látom legelőrébb. Jelenléte makacs. Szublimálva is eleven. Pózok, távolodva az élettől: morális növekedés. Gondolom, az öregeket, hogy erejük kárba ne vesszen, vigasztalja a végletekre való képesség. De nem efféle transzparenciákkal kellene foglalkoznom. Inkább minél pontosabban megrajzolni őt, a kontrasztos sorsú úrhölgyet, mégpedig úgy, ahogyan csillaghulláskor a csillag átzuhan a mélység hídján. A fényfonalak közül az egyik: az elegancia és az előkelőség is a bűnhődés egy sajátos formája. Erre a szálra óhajtanék fölfűzni néhány képet.

Kint ül a lugas előtti padon. Nyár van, az udvaron ütközik a fű.

S mint a fű, ő is elszánt. Élni akar. Miért is mondana le arról, amihez nagyon ért? Az idő meg a gravitáció elbánt vele. Sűrű ráncai mögött rendületlenül vigyázza természettől nyert kiválasztottságát, a valahai finom, gótikus dámát.

Az árnyalatok tartományában, azon a bizonyos állomáson (hiába, hogy a képeket már álomszínű kékség permetezi) világos égbolt görbül fölibénk, fénye szétárad a földön. Három vasárnap esik egy hétre. Látom az öreg grófnő ábrázatán, hogy feltétlenül fenn akarja tartani a parancsolás jogát. Már-már azt mondanám neki, kár annyit makacskodnia, ehelyett, mintegy figyelmeztetésül, közlöm (az elszánt, de jószívű mártírok hangján): elkísérem egy darabon.

Amikor megismertem, az élete egy súgólyuk előtt zajlott, ahonnét a sors a minden körülmények között megőrizendő tartás parancsát súgta. És volt az ő életének egy másféle tehetséget igénylő porondja is: a menthetők mentéséé. Mindegy, hogy kire; valakire, akárkire ráhagyományozni legalább apró maradékait belső élete fénykorának.

Váltig hallhattam a takarítónőjétől: sosem volt a grófnő rossz ember, szigorú volt, az igaz, de gonosz soha. Nincs organikusabb és tradicionálisabb takarítónő ennél a vigyázzba-vágott arcú asszonyságnál: minden nap friss rózsák a virágvázában. Honnan szerzi? A feladattudat találékony, szembefordul a lehetetlennel is.

A múlt század hatvanas éveinek dereka táján vagyunk. Szilajul járja a nagy hangzású és annál is hazugabb osztályharc. Az eszmei haddelhadd egy falunyi egységéből a grófnőre is ráterhelik a neki szánt részt. Folyamatos gyanú övezi. Ráadásul járásgátló izombetegségben szenved, próbál flegmatikusnak mutatkozni a fájdalommal szemben. Örökre elfáradt lábai alig mozdulnak, két mankón erőlködik előre: kínzó egészségügyi séta.

Pompás napokat élünk, egy szép, női szimbólumot kísérgetek, nem érdekel, mit pusmognak szövetségünkről. Mit törődöm vele, hogy miféle szavakkal gúnyolódnak divatozásán; hogy a cikornyás ruhaművészet már jócskán fakult viseletében, vonszolódva jár velem ‒ a jelkép modellje rajongható, fölemelt arc. Az élemedett úrinőt elrongyolhatatlan intelligencia és roppant műveltség vértezi.

Nem tudok másként visszagondolni rá: büszkének mutatja magát a száműzetésben. De még a száműzetése, az orra alá lökött álbocsánat, a fals szánalom is milyen gyatra.

Ártalmatlan, az elviselhetőnél magányosabb agg úrinőt kiseprűzték a saját kastélyából, jó kétszáz méterre onnan egy szoba-konyhás fülkefélében él, hogy még éppen rálásson, hogyan pusztul, enyészik nap nap után az egyébként műemlékké nyilvánított, hajdanában impozáns épület.

A málladozó kastélytól számított körülbelül kétszáz méter éppen a nagyapám szomszédságába vezet. Közös az udvar. Ilyen alapon nyertem alkalmat és jogot, hogy évekig szolgálatos társalkodója lehettem az én ráncos arcú nagyságos asszonyomnak. Tágas szívű gyerekembernek láthatott, ingerekre éhesnek; áttetsző voltam előtte. Olyan, akivel érthetően kell beszélni, akár messziről való szavakat mondani neki, csak mondani, s azok tüstént beleégnek a lelke közepébe.

Hallgattam őt, tanultam őt. Meglehet, egy-egy pillanatra úri fiúvá, bár kicsiny voltomból alig kilátszó úri fiúvá váltam. Sőt: renegáttá. Ámbár fogalmam sem volt, hogy létezik egyáltalán ez a sehová meg nem érkező emberfajta. Angol közmondásokat sajátítottam el, teaidőt bánatos gesztusokkal, északias szentimentalizmus bizsergette minta alapján, majd francia szentenciák. Au bonheur j’ai besoin de la dignité. Szükségem van a méltóságra, anélkül nem boldogulok. Úgy szórta elém bölcsességeit, mint kiskakas elé a szemet, és én csipegettem. Olyasfélékkel szuggerált, hogy alkalmasint még az etikett is lázíthat. Az ő szájából hallottam ezt a maximát: nem válaszolni egy levélre annyi, mint nem fogadni a másik köszönését. Egy kapkodó, felületes korban micsoda, ha nem lázítás az efféle beszéd?

Hosszan háryjánoskodhatnék a grófnőmről, de minek, amikor mellette igazi csodáktól kóvályogtam.

Érthető-e ma, hogy a hatvanas évekbeli férficsíra számára óperenciás káprázatnak tűnt, holott igaz volt: én, a szerencsés kamasz a grófnőhöz nyaranta érkező külföldi arisztokrata rokonok Chevrolet Impalájában játszadozhattam. És mit mondjak, a fiúbandában egykettőre menő sráccá avanzsáltam, hónom alatt a The Times, a Life magazin, vagy a Stern pár példányával. A korabeli moziszínésznők újságfotóit konvertibilis valutaként dobhattam be bizniszeimbe: így tettem szert például egy különleges zsebkésre, továbbá egy rozsdaette német rohamsisakra.

A színes, ámde valóban igaz történeteknek egy hatalmas robbanás vetett véget.

Az egykoron Dorfmeister-freskókkal ékített kastély falai között – olasz sztárszínésznők közreműködésével – forgatták Krúdy Napraforgójának némely részletét. Nem sokkal a filmforgatást követően megérkezett a közelben állomásozó felszabadító hadsereg egypár kézügyes robbantómestere. Kiválóan teljesítették megbízatásukat: a kastélyból némi romhalmazon kívül semmi sem maradt.

Eljuthatott-e a fültépő robbanás zaja a másutt zajló életig? Abba a fél-csöndű emlékvilágba, ahonnan határtalan képzeletű nagyapám, volt uradalmi alkalmazott, nemegyszer visszaforgatta a kastélyt és környékét, méghozzá eredeti pompájában. Mondjuk, hogy füllenteni restellett volna, viszont módfelett gavallérosan fantáziált. Ismert valaha, magyarázta nekem bizonykodva, két karcsú grófkisasszonyt. Csupa grácia volt mindegyik, előkelőek, de engedékeny mosolyúak is. Barna hajú, illatos leányok, zabolázhatatlan vérűek. A nagyságos asszony leányai. Az embernek félóránként eszébe jutott róluk egynémely szebbnél szebb bűn.

Hallgattam nagyapát: az a csodálat, azok a karcosan megidézett engedékeny lányok bennem, a gyerekemberben akkor megmozdítottak valamit, éreztem, hogy felemelkedik lényemben a férfiú. Nagyapám furcsa ritmusra pipázott, én pedig két napsugárlányt láttam, lovon közeledtek a látóhatár felől.

Nagyapám széttárta a karjait, és ravaszul bólintott. Ő is látta, amit én. Igen, azután ültünk a konyhaasztalnál, két csibész, két férfi a legnyilvánvalóbb koalícióban. És a kissé limonádés nyitányú történetecske egyszeriben vastag borrá változott. Ostobaság lett volna otthagyni érintetlenül. Úgyhogy a nagyapám meg én nyeltük is azt a nedűt, ahogy kell; a szívünkön át hajtottuk le az utolsó kortyig. Istenem, csak te tudod, mennyire ízlett!


Részlet a Gyeptéglák a füveskönyvemből című kötetből.