Mit számít, hogy ébren vagy-e;
a gyógyulás nem vegyi dolog, felnézni,
mikor annyi minden éppen elmerülne;
a test, a sokat-tudó, szentelt forma,
nem riad az alkalomtól. Sőt, a kar, a lábak
pompás rajza, amit csak az apró szoknya
látni enged, az izmok hullámzása
a feszes combon: a fehérruhás lánynál
van a szerva, a csodás fogás, igen,
a fehérruhás lány, ahogy keblénél a hupli
határt jelez, ám sima, erős, és zeng a mozdulata.
A hosszú szettek végén, hogy volt e játszma,
meg az, hogy ki a pancser; ki törékenyen is
a győztes: átzúg a század vákuumába,
taps, jajszavak, mindegy, mi igazol, álljak készen,
s a feladat korbácsa túlűz a dekadenciákon.
Ami kavargást egy pillanat okozhat,
a finom ujjak szinte transzban, s a publikum,
ha éget, ha lángol, legyen feledhetetlen.
A fontosságig merészkedett világok inkább,
mint a történelem. A pálya is, hol fürgén
vagy kipilledve munkálsz; hol árad a terepen,
máskor belül lüktet, pedig meg sem jön,
vagy megjön mégis a célratörés szelleme.
Állandó a zúgás, majd egy pisszenés se.
S a lány a hálónál immár mosolyogva. Tagadjuk le?
Nem kerülünk hozzá közelebb, de odavagyunk érte.
A bizonyosság, hogy láttuk, mibe kerül hát? –
emlékezzünk csak a mesterségre.
Vers a Csakis a minden elég című kötetből.
