Kétezer-tizennyolc július 8-án este sűrűn csöngött a telefonom: először fiaim hívtak, majd Nagámi és Kévés jelentette, hogy meghalt Fajó. Két hete írtam az osztrák partnereknek, igyekezzenek a játékát bemutató füzetet mielőbb kihozni, mert Fajó János állapota kritikussá vált (törött bordája átszúrta tüdejét), talán erőt adna a betegnek, ha láthatná. Valamikor, alighanem április végén küldtem el neki a füzetbe kért tanulmányomat, fölhívott, hogy a legjobb írás, amit valaha írtak róla. Kétségtelen, életfogytiglani barátságunk szellemében íródott. Előtte nála jártam, láttam, milyen romos, és semmivel sem volt épületesebb látvány, amikor a Kévés Galériában szerepeltünk (Bak Imrével, Mengyánnal), szavait alig értettük. Aztán kaptam a hírt a végzetes balesetről, ekként igazán nem lepett meg a tegnapi értesítés. Viszont annál jobban elszomorított, mintegy félszáz esztendeje voltunk barátok.
Rengeteget köszönhetek neki: ő segítette-egyengette tájékozódásomat a képzőművészetben – arrafelé, amerre bizonytalanul magamban botladoztam. Nem ment vitamentesen, vele azonban érdemes volt polemizálni; ez a makacs, szélsőséges ember tudott kulturáltan vitázni. Persze, tudott elhárítani mindenféle megértést, dogmatizmusa Kassákéra hajazott, boldogan és vakon követte mesterét szellemiségében. (A dohányzást neki sem nézte el.) Divatjamúlt ember volt: hitt a közösség iránti intellektuális felelősségben, hitt a művész kötelezettségében a világjobbításra. Abban, hogy a tágabb közösség elé kell tárni a tiszta szépséget, hogy meg kell szervezni életét a mindennapi esztétikumban, illetőleg az új művészet befogadására kell nevelni.
Ebben a magtartásban in statu nascendi benne a kudarc genezise: föl akar szabadítani a vizuális nyomorból, hogy helyére logikai normákat ültessen. Ezt az ellentmondást kívánta belesimítani a játékterveibe, ezt írtam meg az említett tanulmányban. Ugyanez hajtotta egyébként oktatói munkásságában, főleg a szabadiskoláiban, elméleti dolgozataiban. Élete végéig markánsan képviselte művészi útját, amely a klasszikus konstruktivizmus – főként kelet-európai – eszméiben fogant.
Irtózott a föllengzősségtől, megvetette a divatot, becsülte, talán túlzottan, az eszmei szilárdságot. Az eszme – persze – olykor téveszme vagy rögeszme, nem könnyű disztingválni. Főleg érzelmileg nem, és Fajó János – kevesen tudhatják – érzelmes ember volt. Szerette barátait, ellenfeleit kíméletlenül ostorozta, valami tótos önfejűség utasított vissza benne mindenféle szabadosságot. Privát lényét: gondjait, bajait azonban közeli barátainak is csak ritkán tárta föl; a haverkodás sosem volt ínyére.
Én legkivált a barbár intellektualizmus őserejét, totalitását kedveltem benne; talán amiatt, mivel azt távoltartással élvezhettem. Ez meg éppenséggel az én individuális játékom lehetett. Merthogy szintén belefért baráti viszonyunkba. Janókám, áldjon meg ezért is az Isten!
