Művészettörténészként nem először szembesülök Matzon Ákos műveinek rejtélyeivel. Hiszen ezek az első pillantásra nem túl összetett téri helyzeteket modellező, aránylag kevés számú geometrikus elemet, általában téglalapot, hasábot, körszeletet felhasználó képek és félreliefek a valóságban sokkal nehezebben tárják fel önmaguk valódi lényegét.
Előszeretettel tesznek úgy, mintha szabvány, józan újgeometrikus képek volnának, beilleszkedve a kortárs művészet egyik, külön gyűjtőkörrel és önálló nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező irányzatának koordinátái közé. S bizonyos szempontból valóban beleilleszkednek: kivitelezésük technikai perfekciója, megtervezésük építészeti pontossága és gondossága, a művek formai variabilitása eleve biztosítja számukra a csoporttagságot.
Szóval akkor sem lenne baj velük, ha csupán ezeknek a kritériumoknak tennének eleget. Matzon Ákos azonban nem éri be ennyivel. A maga visszafogott, a széles, színpadias gesztusokat, a kothurnusos ágálást ösztönösen kerülő módján, szinte eszköztelenül juttatja el a képeket egy másik, transzcendens olvasatra.
A szinte pengevékony képkivágások mögött rejtőző tükrök, a különböző térrétegek jelenlétét jelző alig-árnyékok valamiféle kopár hűvösséggel ugyan, de egyértelműen egy ismeretlen, logikailag megközelíthetetlen tartomány felé vezetnek. Ezt a túl-t, a túlnant egyszerre övezi kíváncsiság és félelem, mint a varázsos Weöres-mondókában: „Túl, túl, messze túl, mi van a hegyen messze túl?”
A Matzon-művek feszültségét, tán kijelenthetjük: méltóságát az adja, hogy ez a transzcendens háttér milyen objektivitással, minden ezoterikus, vajákos, obskurus jellegű cafrangot mellőzve jelenik meg rajtuk. Kifejezett understatement-tel utal az emberi egzisztencia nagy kérdéseire, s ez a diszkrepancia teszi izgalmassá befogadásukat.
Vannak sorsdöntő, számvetésre késztető pontok az életben, amikor óhatatlanul előtt-ben és után-ban, pre-ben és poszt-ban kezdünk gondolkodni. Egy ilyen szituációban a művész is gyakran újragondolja műveit aszerint, miként igazolhatják vissza addigi tevékenységét, s mi íródik most a tiszta lapra. Nem véletlenül viseli ezért e kiállítás a „Pre-Post” címet.
Matzon Ákos: Pre-Post 2, 2006
Egy ilyen helyzetben, egy ilyen címválasztásnál a látogató önkéntelenül is az ebből következő különbségeket, eltéréseket kezdené figyelni. Így tenne most is, de egy idő után könnyen zavarba eshet. Nincsenek ugyanis könnyen észrevehető változások, nincsenek radikális törések sem. Ugyanazok a karcsú színcsíkok lebegnek a képek terében, a ki nem rakott puzzle darabjainak tűnő négyzetek éppoly játékos ritmusban felelgetnek egymásnak, ugyanilyen váratlanul jelennek meg a józanul sorjázó mértani alakzatok mellett a véletlenszerűséget hangsúlyozó fröcskölt, csorgatott, kalligrafikus felületek. A művek mintha nem akarnának tudomást venni alkotójuk megváltozott helyzetéről.
Ellenszegülnének? Aligha gondolnám. A folytonosság, az egymásból szervesen következő, egymást minduntalan kiegészítő, tovább gazdagító műcsoportok „viselkedését” másban kell keresni. Néhány éve egy alkalommal a híres marxi bon mot parafrazeálásával jellemeztem Matzon Ákos alkotó magatartását, „tudja, de teszi” – írtam róla. Azt értettem ezalatt, hogy a művész tökéletesen tisztában van azzal, hogy az alkotásai stiláris-etikai hátterét biztosító konstruktivizmus, geometrikus absztrakció mögül rég eltűnt már a világ átalakíthatóságában, az emberiség megválthatóságában bízó utópisztikus idea, az ilyen módon születő művek csak önmagukat képviselik egy univerzális eszme helyett.
Matzon tehát tudja ezt, de mégse hagyja annyiban. Tán építészmúltjából eredően, de nem elégszik meg a mégoly perfekt formaadással, a pontosan kiszámított kompozícióval, a színek ritmusával. Ez az alap, a technikai keret, de mindezen felül valamilyen funkciót, hivatást is szán nekik. Az elenyészett kollektívum híján csak saját magából meríthet: hitéből és reményeiből, fegyelméből és fantáziájából, moráljából és altruizmusából.
Ezek az értékek szivárognak be a művek szövetébe, s vonják köréjük a már említett transzcendens jellegű háttérsugárzást. S ez a visszafogott, derengő fény egyaránt ott van a „pre”és a „poszt” időszak képein. Bizonyítván, hogy az akár öntudatlan alkotói intenció – s révén a képekbe szívódó többlet – ellenáll a szétválasztásnak, s jelezvén a művészet kríziseket is lebíró hatalmát.
