Potyók Tamás képei között járva ajánlatos ajtón kívül hagyni a racionális tőből eredő előítéleteket. Evilági hétköznapi tapasztalat, hogy minden, ami távol van, az hideg színű, halványabb, éles kontúrok nélkül jelenik meg a látómezőben. Nos, ilyen valőr-távlatok Potyók képein nincsenek, sőt, a végtelen távoli hátterek szólalnak meg a legnagyobb hangerővel, csattanó erejű kadmium-sárgákkal vagy éles kontúrokkal, tornyosuló vörösekkel. A képek között sejtjük a képpé válás ősformáit, hogy ne keressük a színes mezők és színmezők lehetséges hasonlóságait. A tiszta színek egy álomszerű csengés muzsikájává, mennyei fények muzsikájává válnak.
Potyók képei reális irrealitások. Ez egy mesevilág, ahol csilingelnek a színek, és a színtrillákat nem terhelik túlságosan a túlburjánzó kontúrok. Ha lehet jósolni, Potyók Tamás előbb-utóbb tovább fogja csökkenteni az ábrázolási hangsúlyokat, mert ebben a kromatikus színvilágban hatalmas erők rejlenek.
Első élményünk Potyók Tamás képei előtt a képterek hitelessége, az etikai energiák meggyőző ereje, és ez nem kevés akkor, amikor európai verniszázsokon egy kritikai absztrakt-terror nehezen viseli az ábrázolási törekvéseket, az olyanokat, amik felfokozott kifejezési eszközeik ellenére keresik az ábrázolás és képi költészet közötti ösvényeket.
Potyók képeinek szakrális aurája van. Még az aktoknak is mágikus sugárzásuk ad szellemi energiát arra, hogy kilépjenek a gravitációs mezőből. Ebből fakad az, hogy gótikus katedrálisok üvegablakait idéző bűvös erővel rendelkeznek.
A formahatárok nem úsznak bele a szomszédos foltokba, hanem keményen csattannak a felületen. Egyik forma ott fejeződik be, ahol a másik kezdődik. Nincsenek pauzák, minden színmező önálló világot teremt, és a nagy erejű telített színek organikus hangsúlyokkal egy hasonlóság-normánál magasabb szintű hangzásvilágot teremtenek. Potyók formaképzése az anyagszerűség hétköznapi béklyóiból kilépve eljutott a színrímek és dallamok megszólalásához. Szellemi energiák áramlanak, és a képre már felgyújtott energia kerül, ami átszikrázik a néző lelkébe. Talán onnan jöttek ezek a képek, ahol boldogságban élt az ember, mielőtt evett volna a tiltott gyümölcsből. Az ártatlanság édenkertbéli tisztasága az a hely, ami forrásvilága ennek a festői magatartásnak.
Paletta és képtér közötti ténfergésében az ecset akkor él igazán, ha ábrázoláson túli színmezőkben évezredek óta sűrűsödő erőket kelthet életre. E képmezők terében igazán nem történhet más, mint a színmezőkből sugárzó színtrillák csendes áradása, ami a nyitott szemű nézőt átmenti egy tisztább világba.