Potyók Tamás képei között járva ajánlatos ajtón kívül hagyni a racionális tőből eredő előítéleteket. Evilági hétköznapi tapasztalat, hogy minden, ami távol van, az hideg színű, halványabb, éles kontúrok nélkül jelenik meg a látómezőben. Nos, ilyen valőr-távlatok Potyók képein nincsenek, sőt, a végtelen távoli hátterek szólalnak meg a legnagyobb hangerővel, csattanó erejű kadmium-sárgákkal vagy éles kontúrokkal, tornyosuló vörösekkel. A képek között sejtjük a képpé válás ősformáit, hogy ne keressük a színes mezők és színmezők lehetséges hasonlóságait. A tiszta színek egy álomszerű csengés muzsikájává, mennyei fények muzsikájává válnak.
Potyók képei reális irrealitások. Ez egy mesevilág, ahol csilingelnek a színek, és a színtrillákat nem terhelik túlságosan a túlburjánzó kontúrok. Ha lehet jósolni, Potyók Tamás előbb-utóbb tovább fogja csökkenteni az ábrázolási hangsúlyokat, mert ebben a kromatikus színvilágban hatalmas erők rejlenek.
Első élményünk Potyók Tamás képei előtt a képterek hitelessége, az etikai energiák meggyőző ereje, és ez nem kevés akkor, amikor európai verniszázsokon egy kritikai absztrakt-terror nehezen viseli az ábrázolási törekvéseket, az olyanokat, amik felfokozott kifejezési eszközeik ellenére keresik az ábrázolás és képi költészet közötti ösvényeket.
Potyók Tamás: Keresztviselő, 2008
Potyók képeinek szakrális aurája van. Még az aktoknak is mágikus sugárzásuk ad szellemi energiát arra, hogy kilépjenek a gravitációs mezőből. Ebből fakad az, hogy gótikus katedrálisok üvegablakait idéző bűvös erővel rendelkeznek.
A formahatárok nem úsznak bele a szomszédos foltokba, hanem keményen csattannak a felületen. Egyik forma ott fejeződik be, ahol a másik kezdődik. Nincsenek pauzák, minden színmező önálló világot teremt, és a nagy erejű telített színek organikus hangsúlyokkal egy hasonlóság-normánál magasabb szintű hangzásvilágot teremtenek. Potyók formaképzése az anyagszerűség hétköznapi béklyóiból kilépve eljutott a színrímek és dallamok megszólalásához. Szellemi energiák áramlanak, és a képre már felgyújtott energia kerül, ami átszikrázik a néző lelkébe. Talán onnan jöttek ezek a képek, ahol boldogságban élt az ember, mielőtt evett volna a tiltott gyümölcsből. Az ártatlanság édenkertbéli tisztasága az a hely, ami forrásvilága ennek a festői magatartásnak.
Potyók Tamás: Forum Romanum, 2011
Paletta és képtér közötti ténfergésében az ecset akkor él igazán, ha ábrázoláson túli színmezőkben évezredek óta sűrűsödő erőket kelthet életre. E képmezők terében igazán nem történhet más, mint a színmezőkből sugárzó színtrillák csendes áradása, ami a nyitott szemű nézőt átmenti egy tisztább világba.
