Mayer Hella nem használ digitális eszközöket, installációkat, művei mégis kiterjesztett valóságot (augmented reality – AR) varázsolnak elém, épp a hiányzó részletek miatt, mert nekem, nézőnek kell kiegészíteni a látványt, nekem kell továbbgondolni, sőt továbbálmodni. A kiterjesztett valóság és a virtuális valóság (virtual reality – VR) nem azonos fogalmak. Egy virtuális szemüveget felvéve belekerülünk abba a térbe, ahol az esemény, játék zajlik, és teljesen kizárjuk a valóságos világot. Míg a kiterjesztett valóság esetében ugyanabban a térben maradunk, és ebbe a térbe vetítődnek bele a valóságosan ott nem lévő elemek.

Mintha filmkockákból építkezne, hol panorámát, hol csak a tér egy szegletét látjuk: Rejtőzők 1-2., 2018, Sétány 3., 2019, Sétány (Vándorral), 2019. Az események közepébe helyezi a nézőt (Körmenet, 2017), aki úgy érezheti magát, mint aki nem tudja, merre van észak, merre van kelet, hol kel fel a nap, illetve hol nyugszik le.

Képi világa metaforikus elemekből építkezik, a felhő több mint felhő, a mellvéd határ is, de szabály is. Ebben a világban szabadon lehet mozogni, megállni, lépni, ez a mozgás szabadsága, de egyben a helykeresésé is: Ami közös, ami nem (Átmenet vándorokkal, 2019). Valaki, vagy valami nincs a helyén. Mondhatnám, hogy a képzelet világában vagyunk, de azt is, hogy egy modern mese történetét látjuk. Mayer Hella a kisgyermek szemszögéből bontja ki sajátos terét és élményét (Rejtőzők). A gyermek óvatlan és nincsenek előítéletei, nem terheli a múlt felelőssége, de maga az idő sem, és mindent akar, látni, megfogni, átélni. Nem ismeri saját korlátjait, korlátlanoknak hiszi azokat. Csodára vágyik, csodát akar látni. A csoda mint véletlen áll elő Hella képein. Ez a kislány semmitől sem fél, bizalommal van környezete iránt, feltételek nélkül. Kislányalakja nem birtokolni akar, csak megtapasztalni az ismeretlent, ezzel kíváncsiságát kielégíteni. Hella számára ez ismerős, hiszen Svédországban él, ahová felnőttfejjel került. Festői nyelve, formakultúrája nem kötött, országhatárokat nem ismerve értelmezhető és újraértelmezhető.

Mayer Hella: Rejtőzők 1, 2018

Hella tájképe olyan világ, amelyet nem lehet mindig kiismerni, azaz titokzatos marad és idegen (Átmenet, 2017, Körmenet, 2017, Távolság 1., 2019, Ami közös, ami nem, 2019). Rejtély lappang ebben a tájban, a váratlanság rejtélye, mintha előérzetünk azt sugallaná, valami történni fog. Szemünk előtt játszódik le valami, látjuk az eseménysort, de nem tudjuk az elejét, a végét sem. Hiányzik a valamibe való beágyazódás. Olyan univerzumot látunk, amely épített volta ellenére töredékes, romos. Emlékhalmaz. A jelenségek egyszerre kötődnek a múlthoz és a jelenhez is, egymástól elválaszthatatlanok. Hol időn kívül vagyunk, hol az időben, amelyet észre sem veszünk. Ez a táj nem enged bárkit közel magához, csak aki képes arra, hogy átélje, milyen az, ha valaki nem szabad, ha hiányzik egy hely, egy ház, egy ember, egy nagymama. Hella képei a túlélést segítik, a reményről szólnak, hogy semmit sem szabad feladni, ragaszkodnunk kell önmagunkhoz, önmagunk belső világához. Az entitásunkhoz.

Joggal felvethető a kérdés, miként is értelmezzük Hella képeit, miként is tehetjük hozzáférhetővé a magunk számára? E képi világ minden hűvössége, távolságtartása ellenére nagyon is érzelemgazdag, a nézőnek nehéz kivonnia magát hatása alól. Hella saját gyökereit, kultúráját keresi-kutatja, érteni akarja a múltját, érteni akarja a hazáját, az otthonát, amelynek kettőssége, hármassága olykor maga a káosz, a felfoghatatlan. Képei hidak, amelyek összekötik a gyermeki világot a felnőttek világával. A hídon való átkelés olykor maga a pokol, a reménytelenség, mert nincs mindig kitaposott út, ösvény, olykor ismeretlen irányba kell elindulni, hogy célba érhessünk. Festői szemléletét a non-antropocentrizmus jellemzi, egy emberközpontú gondolkodásmódból próbál kiutat találni, és az emberi tapasztalaton túli, autonóm tárgyi világot új szemszögből közelíti meg.

Mayer Hella: Rejtőzők 2, 2018

Tárgyai, alakjai lebegnek, mintha nem is az evilágban látnánk őket. A Rejtőzők 2. (2018) című képen a mennyezeten látjuk a figurákat, öt női alak, kislány-felnőtt, arcuk eltakarva, a nők lefelé fordított hegyen állnak-mozognak, a szoba egyik falán tükör-kép, a hegy árnyékát látjuk benne. Bármennyire is az elvágyódásról (valami itt is van, meg nem is) szólnak a képek, Hellánál a természet és az ember (a társadalom) nem válik el egymástól, a valóságnak azokat a szintjeit mutatja meg, amelyeket lelki szemeivel lát és őriz magában, amelyek szavakkal elmondhatatlanok, amelyekhez nincs hozzáférésünk). Közös a két művész sorsa? Nem tudom, de látni a képeken, mi él bennünk abból az életből, világból, amelybe beleszülettek. Látásmódjukban több közös vonás van, a légiesség és a tárgyiasság, az irónia és a melankólia, a foltos színkezelés, a vissza-visszatérő állatmotívumok hangsúlyozottsága.

Zsombori Erzsébet (Zsimbi) is polemizál a jelen valóságával, ragaszkodva tradíciójához, amely védelemül szolgál a hagyománytalansággal szemben (Útlevél). Ha rombol, megtagad, átformál is dolgokat, jelenségeket, építkezik, újat csinál, miközben a mindennapi élet részének tekinti a hagyományválasztás lehetőségét és kontextusát (Valami készül, Kányádi Sándor: Fekete piros). Zsimbi képi jelrendszere ezt a kontextust tágítja, bővíti, ami festészetének egyfajta értékmérője is. Vagyis nem adja alább. József Attila írja Flóra című versében: hát dícsértessél s hirdettessél, / minden korokon át szeressél / s nehogy bárkiben alább essél, / mindig, mindenütt megméressél!

Zsombori Erzsébet: Útlevél

Zsimbi Önarckép című alkotása egyben önirónia is, két ecsettel veri a dobot, piros orral és arccal. Az Elmúlás képe az idő könyörtelenségével szembesít, nem visszafordítható. A Valami készül Nagy László Szárnyak zenéje című versét idézi meg: A gének találnak fészket. Megőrzi magát az élet. Ez Zsimbi hitvallása, de több is annál, saját élete, a mindennapok világába való belemerülés, beleolvadás. Zsimbi is rejtőzködik, világszemléletét, érzéseit képein megjelenő tárgyak, virágok jelzik, mint a népdalban.

Hella eredetisége és kreativitása zavarba ejtő, mennyire másként szemléli a világot, mint Zsimbi, akinek formakultúrája szintén eredeti, és kreatív módon értelmezi a hagyományt. Minden egyes alkotása másként kerül párbeszédbe az őt megelőző hagyománnyal, eltérő módon reflektál rá, így legújabb művei is saját jelleget kapnak, vagyis képei végtelen hálózatot hoznak létre, amit nevezhetnék Zsimbi-univerzumnak is.

Zsombori Erzsébet: Önarckép

Mindketten utazó művészek, mozognak, horizontjuk országhatárokon átível. Hella festészete engem a free jazzre emlékeztet, a zabolátlanságra, az adott pillanat varázsának, miként is lép át határokat, az össze nem illő dolgokat, jelenségeket, eseményeket miként is köti össze. Ez a multifunkcionalitás festészetének egyik nagy erénye. Közös vonása a két művésznek, hogy képeik nem csak közvetítik, hanem megalkotják, létrehívják tudatuk tartalmait.

Paradox módon azt is mondhatom, náluk a képi kompozíció olyan nyelv, struktúra, amelyet nem csak értünk, értelmezünk, hanem a képek is használnak, értelmeznek minket, nézőket. Mindebből az is következik, hogy valójában nem egy festői nyelvtől független valóságról alkotunk képet, hanem egy a festői nyelvben adódó világot érzékelünk. A kép és a valóság között ugyanakkor nem áll fenn kölcsönösen egyértelmű megfeleltethetőség, a festői nyelv metaforikus természetű, tehát szerkezete a felcserélésre épül. Egy jelenség, történés, esemény, figura, táj a képi világba (vászonra) jutva elveszti valódi karakterét, s egy tisztán festői képződménnyé válik, amely nincs tényleges összefüggésben az ún. festői nyelven kívüli valósággal, természettel, emberi karakterekkel.

Képi világuk interperszonális viszony is, vagyis a másikkal – legyen az tárgy, állat, ember – mint szubjektummal való kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Ez a viszony nyitott, folytonos változásban van. Őrzők, a hagyomány őrzői és továbbgondolói.


Zsombori Erzsébet – Mayer Hella: Ami közös, ami nem
Aranytíz Kultúrház Átrium Galériája, Budapest
2019. szeptember 25. – október 10.

> Abafáy-Deák Csillag párhuzamos esszéje