Valami csónakban ülni, este, sötétben,
nem mozdul semmi, csak a víz, kotyog,
halkan kotyog a víz, ritmusa ott lüktet,
ott lüktet bennem a víz mozdulása.
Augusztus, éjjel, egy-egy csobbanás,
nem tudni, honnan, miféle zajok,
lélegzetfojt benned minden, világvég,
világvég ez, pedig csak idegen tájék.
Nádas és sás, vadkacsák surrogása,
minden mozdulatlan és mégis mozog,
váratlanul akár – meg a hangok is!, furcsa,
hirtelen éles hangok, valahonnan.
Ebbe a sötétségbe megyek haza,
ha hazamegyek egyszer, ebbe
a csend nélküli csendbe, a sűrű
sötétség itt takar el, ha majd.
Ebben a sötétségben vagyok otthon,
holdvilágnál lesek bele a semmibe,
itt várom, hogy történjen valami,
hogy történjenek velem a dolgok.
Minden ebben a tájban születik,
valahol valami faluban, ahol vagyok,
ahol igazi élet, valamit akarok, és
valakivel együtt, aki nincs.
Valami csónakban, éjszaka, sötét,
csak a víz, kotyog, újból és újból,
ritmusa bennem lüktet, most is, és
ezentúl ott lüktet örökkön-örökké.
Valakivel együtt, itt, aki nincs,
minden innen indult, és ide is tér
meg minden, majd, valamikor,
ide is térek, ha végképp.
Ha kilépek onnan, ahol a valóság,
és átlépek valami másik dimenzióba,
az árnyékok, a sás, a nádas mellől
akkor is velem, akkor is ott.
Árnyékok, Balaton, éjjel, nádas meg sás,
nem mozdul semmi, csak a víz, kotyog,
halkan kotyog a víz, ritmusa bennem,
bennem lüktet a ritmusa, ahogy a szív.
