Ha a metróállomásokat nézem, Taskentben is lehetnénk: Sztálingrád, Szevasztopol, Krím, Népfront, Kreml, Szabadság, Malakov. De a Malakoff a krími háborúban elfoglalt magaslat, a Kremlin meg kocsma volt, ahol Napóleon orosz hadjáratát túlélt veteránjai ittak. 1814-ben már az oroszok ittak Párizsban, és üvöltöztek a tempót tartani nem bíró pincéreknek, hogy bisztró (gyorsan). Ebből meg is született a párizsi gasztronómiai fogalom, a bistro. Hál’ istennek csak jókedvűen üvöltöztek, pedig porig is égethették volna Párizst, és akkor most nem lenne ott Clara Zetkin tér.
Párizs az a város, ahol keresheted Ady Szent Mihály útját, ahová beszökött az ősz, Faludy és József Attila helyeit, a római hadiutat (Rue Vaugirard), kelta és gall törzsek nyomait, Maupassant történeteinek helyszíneit, Gillest, a bohócot, Diana balesetének aluljáróját, a Párizsi helyszínelők sorozat forgatási helyeit, a libamájat, a Kommün emlékeit, Chopin sírját a temetőben – a kőfaragó rájött, hogy nem fog kiférni a neve, és így lett szegény Fred Chopin. De írhatsz itt verset Jim Morrison sírjánál is, akinek viszont kifért a sírjára a James. Kereshetsz lepukkant kávéházat a Magentán, ahol kaparós sorsjegy is van, és tábla hirdeti, hogy 1970-ben valaki itt nyerte meg a lottófőnyereményt, azaz azóta nem volt meszelés. Meglepődhetsz a Liszt téren, hogy egy meghalt matróz csíkos pólóit letették a kuka mellé. Keresheted a kis erődöket, ahol modern falanszter és új Diadalív épült (La Défense), a szomszéd erődben (Fort Mont-Valérien) egymás mellett vannak az első világháborús amerikai keresztek és a százával kivégzett második világháborús ellenállók emlékművei. Köztük volt Elek Tamás, egy bozontos pesti srác, aki nyolc katonai szerelvényt robbantott fel. Mivel a németek törvénytisztelők voltak, betartották a régi francia törvényt, hogy nőt nem lehet golyó általi halálra ítélni, így Párizs női ellenállóit német területre vitték, és lefejezték.
La Défense (forrás: Pixabay)
Néha becsületes emberek lépnek hozzád, hogy az imént találták ezt az aranygyűrűt, de nekik túl nagy (sosem túl kicsi!), így neked adnák, mert látják, hogy olyan boldog vagy, és legyen szép emléked erről a napról, de pillanatnyi pénzzavarban vannak, és ha véletlenül van egy kisebb összeged, azt szívesen fogadnák (ezért a fél eurós trombitaréz gyűrűért).
A város, ahol története során minden francia frank bankót átlukasztottak. Ha egy vidéki francia férfi Párizsba utazott, a kiskabátja belső zsebéhez szögezte zihertűvel a bankjegyeit. Rájött ugyanis, hogy a párizsi rosszlányok nem a nadrágsliccbe nyúlkálnak ám!
A város, ahol a városszerkezetet a balhék alakították. Perpatvarveszély miatt lakott a Parisii törzs a Szajna szigetein, fesztiválveszély miatt költözött a király Versailles-ba. Perpatvarveszély miatt vették körül pici erődökkel. A sugárutak és a központi helyek III. Napóleon fóbiái nyomán, Haussmann tervei szerint, arra szolgáltak, hogy egy-egy katonasággal megszállt pontból csillagszerűen be lehessen lőni az ellenállók (például civilek) barikádjait. Ugyanez az ötlet vezette a „csillag” börtönöket is. Tehát ha a Champs-Élysées-n sétálunk, egy jól belőhető, csapdának tervezett (fogyasztói) börtön aszfaltját koptatjuk (ahol 1945-ben a győzelmi parádén kizárólag fehér francia katonák vonulhattak fel, és ez hiba volt, mert a nem fehérek közt volt egy Frantz Fanon nevű önkéntes martinique-i srác, aki később ezért szétverte a francia gyarmatbirodalmat), legmagasabb pontján géppuskafészek, vagy tüzérüteg felállítására alkalmas hellyel (Diadalív). Ha majd lebontják a Nyugatinál a felüljárót, akkor a Margitszigetig, a Lehet térig, meg a Deákig be lehet majd lőni az utat pár orosz tankkal (ja, hogy ez már megtörtént 1956-ban). Ma aszfalt borítja az utcaköveket, mert a párizsi ember hajlamos volt barikádot képezni belőlük. Az uccsó ilyen nagyobb balhé 1968-ban robbant ki egy olyan dolog miatt, amelyet egyetlen egyetemen se tanítanak. Napvilágot látott egy kutatási jelentés, miszerint az egyetemi oktatók között bőven vannak nehezebb felfogású személyek, akiktől gyenge szellemi produktum várható.
Mióta nincs utcakő, a „Polgártársak, barikádra!” helyett Párizsban a leggyakrabban elhangzó mondat: „jó, hát akkor sztrájkolunk”. Ha a Métro sztrájkol, és taxiznod kell, onnan jössz rá, illegális taxit hívott a szállodád, hogy úgy kerüli a buszsávot, mintha alá lenne aknázva!
A város minden utcája lejt, hogy az utcaseprők átmoshassák. Párizsban számolták ki: a város bele fog fulladni a lócitromba, ugyanis egyre több ló kell, a lócitromot elszállító szekerek lovai újabb citromokat termelnek, és kész, elönti a szar a várost.
Párizs a foci városa. Ha nyer Marokkó, Algéria, vagy Tunézia, hajnalig dudálnak, és spontán népünnepélyek alakulnak ki. De ha a franciák játszanak, az speciel senkit nem érdekel.
Párizs a világvallások városa. Ha már láttad az Arab Világ Intézetét, az Emberiség Múzeumát, a Notre-Dame-ot (nagyon felment a pumpa, amikor az amerikai tudósító úgy jelentkezett be a tűzvész helyszínéről, hogy a templom, ami a Disney-rajzfilmben van – szóval hagyjuk a Disney World-öt nekik), ha láttad már az Eiffel-toronynál 2016-ban átadott, a moszkvai pátriárka alá rendelt Ortodox Katedrálist, ami rakétakilövőre emlékeztet, akkor egy külvárosi panel alagsorából vidáman jön elő pár száz Fülöp-szigeteki elsőáldozó, vallásos család népviseletben éjjel kettőkor.
Párizs a fényűzés és csillogás városa. Ezért volt meglepő, amikor egyszer csak nyomornegyedek nőttek nejlonból és furnérból. Nem lehet mihez hasonlítani a látványt, amikor a RER (kb. HÉV, áramszedőkkel) alagutak kijáratánál, a magasfeszültségű vezetékek alatt kisvárosnyi ember üldögél. Talán csak ahhoz a szürreális nagyváradi pillanathoz, amikor megláttam, hogy az emberek egy egész lóistállóval éltek a kanálisban. A baguette viszont azért hosszúkás a Fényűzés Városában, hogy a ruha alatt ne tudják kilopni az éhezők. Az is meglepő, hogy a Café Opérában hemzsegnek a kíváncsi egerek.
Párizs és a nyomor – a Rue Vaugirard és a Szent Mihály útjának sarkáról (fotó: Békési László)
Ne keressünk csomagmegőrzőt! 1995. július 25-én felrobbant mellettem a Saint-Michel RER-állomás. Azóta átlátszó a szemeteszsák, és minden csomagmegőrzőt bezártak a bombák kiküszöbölésére, a járőröző idegenlégiósokhoz hozzá van láncolva a géppisztoly, hogy még a halottól se lehessen elvenni. (A Déli-Hadseregcsoport szovjet járőrei bajonettel járőröztek a Bakonyban, – ami a magyar Párizs –, elkerülendő, hogy gyermeki őszinteséggel elcseréljék a Kalasnyikovot pálinkára, vagy kemény dobozos albán cigarettára.)
Párizs a technika városa. Az első világháborúban kényelmes taxikon ingyen vitték a katonákat a halálba, és a németek olyan ágyút fejlesztettek, amivel 130 kilométerről lőhették a várost. Valamit elrontottak, mert a lövedékek fele Párizson kívül robbant fel. Na már most, ha egy precíz Krupp-ágyú nem talál el egy akkora célt, mint Párizs, akkor az ciki. Ha manapság minden szállodában azt válaszolják, hogy Le Bourget, akkor az is ciki, és azt jelenti, hogy a Le Bourget reptéren légi bemutató lesz, és ezért nincs szállás a városban. Mindenki az emberbarát légi technika bemutatására és a közönség megnyerésére apellál. Az amerikai vadászpilótáknak öltözött valakik napszemüvegben, mosolyogva matricákat osztogatnak a gyerekeknek, a kínaiak űrkutatási jelvényeket, az oroszok reklámszatyrokat polgári repülők képeivel. Nem értem, hogy egy országnak miként juthatott eszébe, hogy egy hátizsákból összeszerelhető, pilóta nélküli repcsit mutasson be, amivel gyermekeket lehet felrobbantani, és amit ma már mindenki drónnak hív?! Párizsból belföldi repülőjáratok indulnak a Karib-tengerre és a dél-amerikai Francia-Guyanára. André Michelin feltalálta a cserélhető autógumit. De senki nem akarta cserélgetni. Ezért 1900-ban kiadott egy brosúrát minél messzibb éttermekről, hátha az emberek elmennek Párizsból a halálba egy békacombért, és közben szétkopik a gumi az eldugott utakon, és utána megkérik, hogy cserélje ki. Hát ebből is láttuk, mi lett!
Párizs a diplomácia városa. Bárki elvesztett egy háborút a történelemben, rohant Párizsba békét kötni és kikapcsolódni (gondolom, odaszögezte a frankjait a frakkjához). Párizsban az örmények bonyolult diplomáciai helyzetükre tekintettel énekelnek (Charles Aznavour, meghalt 2018-ban), vagy titkos felszabadítási hadsereget szerveznek a Szovjetunió ellen, és török konzulátust ostromolnak, hogy szovjetbarát kurd forradalmárok szabadon bocsátását érjék el (1981), vagy népirtási emlékművet emelnek, amivel fontos és jogos kérdéseket hoznak felszínre, de azt is elérik, hogy mára Törökországban minden Párizs utcát átneveztek. Párizsban az első világháborús orosz kozáknak is van szobra. Francia sisakban, hiszen kötöttek egy diplomáciai egyezséget, hogy a franciák sisakkal látják el az oroszokat, ők viszont élőerőt küldenek a nyugati frontra a franciák megsegítésére. Jó vicc, a cárnak mindegy volt, Szentpétervárról a keleti front meg a nyugati front is nyugati frontnak látszott.
Ez a show biz városa. 1970-ben a csehszlovák Golden Kids vette be az Olympia színpadát. De hazahívták Marta Kubisovát, aki helytelenítette a prágai ’68-as bevonulást. Aztán csak potom 20 évet kellett útlevél és fellépési lehetőség nélkül várnia, hogy nagymamaként Hável mellett megjelenjen a Vencel téren, és elsöpörjék a kis genyákat. Ne feledjük! Mindig van remény!
Párizs a romantika városa. Ha szállodád érdeklődik, mikor érkezel, mondd, hogy jó korán, különben a portás egy kis mellékesért egész nap kurváknak adja ki a szobádat, és mire megérkezel, bokáig áll a koton a szemétkosárban. Nincs rosszabb, mint látni, ahogy az Eiffel-toronyra néző szomszédos éttermi asztalnál egy elb@szott leánykérés különböző stációin vergődik át a „soha-nem-lesz-pár”, és tehetetlen vagy, nincsenek bölcs tanácsok, alig rendelnek, és azt eszik még egy óra múlva is, s ott sírnak, miközben te már a Wilson kiváló menüjét is egyre nagyobb bűntudattal fogyasztod. Ha a Boulogne-i erdőben alszol hálózsákban (mert nem tudod, mi megy itt, csak még Brüsszelben a lengyel betörők mondták, hogy arra van egy plébánia, ahol adnak enni), mint én a rendszerváltáskor, akkor ne lepődj meg, ha kihívóan öltözött, igen szexuál nénik tartják fel a forgalmat. Egy néni elővette a farkát, pisilt, elrakta, majd visszaállt a többi néni közé. Talán még az hozhat fel bizarr érzéseket (how bizarre, how bizarre), amikor az utolsó metróra várva a peronon egy elégedett patkány egy húsban és párolt zöldségekben gazdag hányásban lakmározik, s érzi, hogy megfogta az Isten lábát, de hiába a kiegyensúlyozott étrend, a végén mégiscsak csatak részeg lesz. Na, ilyen egy párizsi nap vége.
