Az élet valamikor úgy hozta, hogy én nyithattam meg az 50, majd az 55, s legutóbb a 60 éves Budaházi Tibor képzőművész születésnapi tárlatait, először a zalaegerszegi Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben, utána a Szombathelyi Képtárban, „végül” időben a legközelebbit a Göcseji Múzeumban 2014-ben. 2015 szeptemberében pedig egy közös könyvbemutatót is tartottunk ugyanitt, ugyanis a gyönyörű életmű albumához jómagam írhattam a bevezető tanulmányt.
Akkor megállapítottam, hogy Budaházi Tibor grafikus-, szobrász- és objekt-művészeti tevékenysége mellett elsősorban festő, sokszor borongós, melankolikus, mély lírai hangulatokkal, szent érzületektől, meditatív átszellemültségektől megszállottan, megáldottan. Festészetében a kontamináció, azaz az összekeverés, a vegyítés, a „beszennyezés” mozzanata egyszerre jelentkezik a teremtés, az új aspektusok, látványok, arculatok, felületek létrehozásával… A rendezetlenség, a szétszórtság, a bomlás természete az összevarrás, az összeforrasztás, a megóvás, a hozzáadás, a kiegészítés, a helyrehozás, a megörökítés eszméjével… Az idézés-technika az egyéni meglátással, a kimerülés, a törlés művészete és kultúrája a feltöltődés, a kiemelés artisztikumával, a véletlenszerű rátalálás mozzanata az életre keltő beleélés, az azonosulás vágyával.
Megfigyelhetjük, hogy eddigi művei néhány alaptéma köré csoportosultak, úgymint: 1. a pszeudo-kézírásos levél-, okmány-, kódex- és ikontöredékek szubjektív megjelenítései. 2. a régészeti feltárásokra, festmény- vagy tárgyrestaurálási műveletekre utaló, illetve emlékeztető felületrétegek létrehozásai. 3. a nevesítetlen absztrakt expresszionista kompozíciók pasztózusan konkrét megfestései. 4. a jelkiemelések (például latin, görög, kettős és András-kereszt, vagy az „X” motívum, háromszög, piramis, négyzet, kör, henger, ellipszis) hangsúlyteremtő, rámutató alkalmazásai. 5. az ismétlődő felület-, terület- vagy vonalstruktúrák (például csíkozás, vonalkázás, négyzethálózás, tárgyberagasztás) konstruálásai. Ezek a témák, valamint az eszköz-, index-, ikon- és szimbólumrendszerek természetesen egymással is kereszteződnek, variálódnak, és egy kimeríthetetlen, végtelenül gazdag rétegvilágot alkotnak.
Szerszámait, technikai leleményeit, anyagait tehát egyetlen cél, a rétegződés elérésének érdekében veti be. Műveleteivel persze – mint például a lazúros színfelület-képzés, festékanyag-felhordás, folthagyás, bőrösödés, repedeztetés, törlés, be- és visszadörzsölés, meghagyás, lefedés, átfestés, beragasztás, visszakaparás, ráírás, roncsolás, karcolás, lenyomatképzés, pecsételés, aranyozás, léptékváltás – az érzéki rétegződés fogalmának néhány új szinonimáját is létrehozza. Például üledékesség, töredezettség, sejtelmesség, sejtetés, emlékkeltés, transzparenciahatás, áttetszőség, átlátszóság stb.
Maga a rétegződés viszont a felaprózható, felporciózható, részekre bontható, mégis végtelen időnek, a bekövetkezett és a telő, a beteljesülő és a tárgyán entrópikusan dolgozó, az ítélkező és a felmentő kronosznak, az emberi történelemnek és az isteni igazságnak, az égi és földi „szerelemnek”, a mulandóságnak és az örökkévalóságnak, a fizikainak és a szelleminek, a materiálisnak és a spirituálisnak, a rútnak és a szépségnek a képzettársítása. Ezektől a szétválaszthatatlan kettősségektől, ezektől a rafinált, egymást feltételező dichotómiáktól olyan szépek, olyan megkapóan szomorúak és hősiesek, olyan hiábavalóan magasztosak, fenségesek és tanulságosak képei.
Festményeinek, grafikáinak, könyvtárgyainak, objektjeinek és térműveinek tehát egyszerre anyagszerű és spirituális történetei, történései, materiális igazságai, lelki tartalmai és szellemi tanulságai, tárgyszerű konkrétumai, érzelmi következményei és az örök életre vonatkozó következtetései vannak! A festékanyagok bőrrétegei, a motívum- és a kalligrafikus írástöredékek, a beragasztott s csak itt-ott olvasható újságpapír-fragmentumok, a sejtetésbe burkolózó ember(kéz)jegyek, a fényként vagy árnyékként előszivárgó szellemképek és a valószerű, mitizálható formaképződmények írják, mondják, vizualizálják és vizionálják ezt a történetet. Vagyis a művész belsővé tett, s ennek következményeként a lélek mélyrétegeiből felszínre szökő s a tudattalan feneketlen tengermélyéből szigetként kiemelkedő érzései és mikro-képei színezik oly megkapóvá ezt a kikristályosodó, visszahívhatatlan én-történetet.
A roncsolás és a roncsoltság, a töredezettség és a kiegészítés folyamatelemző, történetteremtő és történelemidéző, posztmodern esztétikája ez! Ahol a múlt levedlett, áttetsző kígyóbőreinek töredékeiből, többszörösen felhasznált „palimpszesztjeiből” épül fel egy olyan világ, amely a „romlás virágaival”, a dolgok állandó és folyamatos entrópiáival emlékeztet bennünket az egykor volt szépséges és legendás aranykor, az aurea aetas valamelyikére.
Budaházi Tibor átlelkesült és átszellemült, szakrális elődeit és „előképeit” a középkori névtelen illuminátorokban és iniciáléfestőkben, a kódexmásoló szerzetesekben, profán előképeit pedig többek között a francia, német olasz újrealizmus azon „plakátosaiban” (les affichistes) fedezhetjük fel, mint például Mimmo Rotella, Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufrêne és Gil Wolman, akik igazi plakáttöredékeket, városi üzenetrögöket, megszaggatott és letépdesett információs üledékrétegeket, „verista” falragaszokat gyűjtögettek, s „fejlesztettek”, roncsoltak tovább. Majd be is vitték azokat és fonákjaikat műtárgyak gyanánt a neodadaista és újrealista szellemiségű galériákba. A német Wolf Vostell számára például a párizsi tanulmányútjai idején látott letépett plakátok felületei szebbek voltak bármely absztrakt festménynél. Itt talált rá a francia décollage kifejezésre, amely a kollázs ellentétét jelenti, s amelyet ő a szó széttördeléseként – dé-coll/age – értelmezett és alkalmazott alkotásaiban, így ez a fogalom egyszerre jelenti az összerakás, az összeragasztás, a montázs, a kollázs műveletét és ezek ellentétét, a szét- és letépést, a megfosztást és a roncsolást.
Mindezeket azért kellett elmondanom, mert Budaházi Tibor jelenlegi kiállítása egyrészt erről a nála már régóta jelenlévő festészeti rétegzettségről szól, hiszen ezt a tényállást igazolandó jelzésként többek között elhozta egyik főművét, a Fal I. címűt is 2008-ból. Másrészt arról a legújabb gyűjtéséről is beszámol kasírozott, felnagyított printek formájában, mely jelenséget mint anyagot a Római Magyar Akadémia képzőművészeti ösztöndíjasaként az örök város utcáit, tereit járva – elsősorban nem a neves műemlékekre, hanem inkább a hétköznapi jelüledékekre figyelve – fényképezőgépével 2015-ben megörökített. Római útjáról hazatérve élményeit 2015 és 2019 között Római töredékek címmel egy rendkívül igényes és míves, mondhatni utánozhatatlan gyönyörűségű, az anyag-, szín-, motívum- és jelrétegződést középpontba állító, esszenciális hautes pâtes, „magas tészta” (magas, rétegzett massza) műsorozatban is feldolgozta. Majd a szóban forgó, római számokkal ellátott ciklusát egy könyvben is megjelentette, amelyhez Tolnay Imre képzőművész írt ihletett, tartalmas bevezetőt (a művész magánkiadása, 2019).
Ebből idézek: „A Rómát töredékeiben elénk táró Budaházi Tibor festői szemléletű ember, aki ráadásul közép-kelet-európai, sőt, az észak-pártiumi Kőszegremetéről került Zalába, és ez az utóbbi Kárpát-medencén átívelő adat fontos. Nem is annyira a művész születési és későbbi lakhelyadatai – nyilván a szatmári és a zalai dombok sem közömbösek –, hanem az, hogyha egy alkotó Európa ezen felén eszmélt, akkor másképp rezonál a kultúra képi rétegeire. Olyan helyről jött, ahol valaha szinte semmit sem volt szabad, és minden (másként) számított. Nem könnyű ezt ma érteni, amikor és ahol szinte mindent szabad, és semmi se számít. Budaházi Tibor Róma rétegeit – mai szóval layereit – keresi, üzenetértékeit kutatja, vallatja. Nem a sorok, hanem a rétegek között olvas, a falak, vakolatok, mikro-makro felületek, kis és nagy terek együttállásait emeli ki és rögzíti. Tér ritkábban, idő annál többször témája, mondhatni főszereplője Budaházi Római töredékeinek.”
Végezetül egy kultúrtörténeti jelentőségű plakáttöredékre szeretném felhívni a figyelmet, amelyet nemcsak Budaházi Tibor örökített meg több variációban, de bizony sokan mások is, lévén a falragasz olyannyira kikerülhetetlenül szemet vonzó és a klasszikus művészettörténetből ismert mintákat magába foglaló. Ezek a 2015-től elterjedő, a közösségi hírhálót vírusként megszálló, elárasztó plakáttöredékek Pier Paolo Pasolini olasz filmrendezőt, költőt, írót, teoretikust, látnoki gondolkodót ábrázolják, aki a múlt század emblematikus, bár ellentmondásos alakjává vált, s akit 1975-ben meggyilkoltak. A szénrajzhatású, fekete-fehérben tartott, eredetileg festett plakátnyomtatvány Ernest Pignon-Ernest francia Fluxus és szituacionista művész alkotása, amelynek sokszorosított példányait szinte egyszerre ragasztották ki Róma különböző részein. A kétségtelenül szembemászó plakát megrázó erejű: a filmrendezőt mutatja, amint a saját holttestét cipeli. A mű olyan, mintha Mantegna Krisztus siratásának, Michelangelo Pietàjának, Caravaggio Lázár feltámasztásának és Szent Ferenc eksztázisának kompozíciós parafrázisa, világi idézete lenne, de egyben olyan is, amely feléleszti a filmes Pasolini lázadó szellemiségét, szókimondó, neorealista képi látásmódját.
Ám Dobai Péter Pier Paolo Pasolini meggyilkolásának negyvenedik évfordulóján című prózaversét is idézhetném a Kortárs, 2016/01. számából, amelyhez egy Máté Mária által 2015 októberében készített fényképet is közölt a szerző. Íme, a költemény első részlete:
„A Tevere-parti kötélverők templomának
hátsó falán Pasolini egy plakáton jelent meg,
egy harci lobogó tépett vásznán:
egyszerre mint a fiát gyászoló Mária
és mint mártír, mint vértanú, mint guerilla.
»Amíg az ember meg nem hal, addig nem tudhatja, hogy kicsoda.« (Pasolini)”
Legyen ez lírai adalék Budaházi Tibor évtizedes, évszázados és évezredes jel- és kultúrtörténeti rétegekkel teli művészetének megfejtéséhez és értelmezéséhez, a szó szoros értelmében vett matériás kéz-műves képtárgyainak, valamint dokumentum-felvételeinek átszellemített értékeléséhez, illetve vizuális érzékeléséhez.