„Május 12. szombat
Mától nincs nappali őrünk, a marcona horgász lelépett, eddig tartott a szabadsága. Aggódom. Laci nem, de Laci az erdőben élt, ahonnan maximum fát lopnak a népek.
Este van, este van, ma pénzt kerestünk. Végtelen pöcsölés a lapátnyélhez képest, bonyolult folyamat! Értettem ugyan, de lényegét most látom, miért tisztítottuk tovább esténként a már meglévő masszát. Minél kevesebb a szennyeződés, a kvarchomok, annál egyszerűbb az utolsó fázis. Azt mondja Laci: „azért tesszük most, várhatnánk, mert hiányzik belőled a motiváció. Este meglátod, miért dolgozunk.”
Igaza van, jó a szeme. Hiányzik. Kezdtem magam úgy érezni, mint a lapátnyél meghosszabbítása.
Május 13. vasárnap
Csoda ez. Csoda, csoda! Elfelezve és elosztva napokra, annyit kerestem napi aranyáron, mintha tizenkét nap alatt, annyi ideje vagyunk kint, naponta megírok nyolc recenziót és két tizenkétezer karakteres novellát közepesen fizető folyóiratba. Mindezt kint a jó dunai levegőn, gyönyörű panorámában, ötöde cigarettával, nulla sörrel, nulla alkohollal. Erőt ad a tudat, hogy tapintható az erőfeszítés oka, értelme, célja.
Egész nap hideg eső zuhog, vadul veri a sátorponyvát. Tizenöt fokot esett a hőmérséklet, pulóver, zokni, esőkabát. A tűzifa letakarva, jól néznénk ki tűz nélkül. Amikor fölöslegesen telik a nap, csak kuporgunk a parázs mellett, nem mehetünk ki dolgozni, volna kedv hazahúzni az asszonyhoz, beülni a kádba egy napra. A kutya bánatos szemmel pislog a Dunára. Süllő pirul nyárson, Laci szerint ne halazzuk össze a vaslapot, mert úgy marad, a vakarónak hetekig hal íze lesz.
A későbbi szövegek nem naplószerűen kerülnek fel a netre, az olvasói reklamálások ellenére N. N. magánjegyzetei közt olvashatók ömlesztve, dátum nélkül.”