Írásomban nem szándékom kísérletet tenni a címben szereplő kérdés minden áron való megválaszolására, amelyet Kismányoky Károly tett fel Lantos Ferencnek egy vele készített interjú során, csupán arra törekszem, hogy saját tapasztalataim és meglátásom szubjektív szűrőjén keresztül megfogalmazzak néhány gondolatot.

1999 ősze és 2001 nyara között dolgozhattam Halász Károllyal az általa megálmodott és létrehozott Paksi Képtárban, ahol felvetettünk egy közhelyesnek hangzó, de mégis – számunkra mindenképpen – érdekesnek tűnő Mesterek és tanítványok című kiállítás ötletét, amely Martyn Ferenctől indítva, Lantos Ferencen keresztül, a Pécsi Műhelyen át, az akkor frissen végzett Lantos-tanítványok némelyikének egy-egy művével, munkájával próbált volna valamiféle szellemi kapcsolatot feltételezve egy kiállítást megszervezni. Ennek a tervnek a gondolatától hajtva kerestem fel a pécsi Janus Pannonius Múzeum Képző- és Iparművészeti Osztályát, és az ott dolgozó egyik művészettörténésznek elmondva a kiállítás koncepcióját, meglepetésemre mereven és kategorikusan elhatárolódott az egész felvetéstől. „Nem hiszek abban, hogy a mai világban létezik még ilyenfajta mester-tanítványi láncolat…” – mondta, és ezzel világossá vált számomra, hogy egyetlenegy Martyn-művet sem fog a múzeum a képtárnak kölcsönadni. Igazából nem ez a vélemény döbbentett meg, hanem ami e mögött a kijelentés mögött húzódott: az a személyes ellenérzés, amely Lantos Ferenc felé irányult a beszélgetés során. Bár már az egyetemi tanulmányaim alatt is sokszor tapasztaltam kritikus megjegyzéseket Lantossal szemben, de akkor még naivan azt feltételeztem, hogy korábbi, kölcsönös személyes sérelmek bújnak meg a szakmai kérdésekbe csomagolt rosszmájú megjegyzések mögött, ám a doktori védésem során szembesülnöm kellett, hogy valóban már-már összeegyeztethetetlen szemléleti különbözőségek feszülnek egymásnak ez esetben. Időben ez utóbbi esemény és felismerés évekkel később történt, mint a múzeumi tapasztalatom.

Lantos Ferenc: Folyamat, 1973

A kérdésre, hogy miért indítottam a címben foglalt témát ezekkel az élményekkel, az a válaszom: azért, hogy érzékelni lehessen azt a szellemi közeget, amiben része volt nemcsak jómagamnak vagy az egyetemi csoporttársaimnak mint „lantososoknak”, hanem édesapáméknak a Pécsi Műhely keretében mint „Lantos-gyerekeknek”. És mert ez a fajta vélt vagy valós oppozíció vagy különállás erősíti bennem azt a képzetet, mely szerint valóban kitapintható valami szemléleti kapcsolat az alkotói generációk között, melynek Lantos Ferenc személye és pedagógiai szemlélete a közös pont, amit ha Pécsi Iskolának nem is, de Lantos-iskolának annál inkább nevezhetünk. Mindez azzal együtt is igaznak mondható, ha az általam önkényesen kiválasztott egyes alkotók, művészek látszólag teljesen más irányba indultak is el önállósult szakmai életútjukon, ha alkotásaik olyannyira is egyediek, hogy nehéz lenne párhuzamot vonni az egykor mesterüknek vallott Lantos Ferenc műveivel. A mester-tanítványi kapcsolat stílusalapú összevetése, a formai kontinuitás, fejlődés, változás 19. századi felfogásával szemben egyfajta szellemi-szemléleti rokonság kimutatására törekszem az alábbiakban.

***

Lantos Ferenc gyakran idézett mesterétől, Martyn Ferenctől. Elmesélte, miként kezdett el Martyn tanácsára foglalkozni a körrel és négyzettel mint alapformákkal és mint szimbólumokkal, melyekkel „leírható az egész világ”. Elsősorban ennek a két geometriai alakzatnak a vizsgálatára építette egész életművét. Rendszeresen hangoztatta a bartóki gondolatot, mely szerint „mi a természet nyomán alkotunk”, és látvány után is rendszeresen készített tanulmányrajzokat, akvarelleket, de alapvetően a szerkezeti analógiák kutatását hangsúlyozta. A zene és a vizualitás kapcsolatát is ennek tükrében fogalmazta meg: az elemek speciálisak, de a szerveződési elvek általánosak.

Halász Károly: Pszeudo videó, fotóakció, 1975

Ezt a fajta analitikus gondolkodást örökítette a Pécsi Műhely indulásakor annak tagjaira is a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Kismányoky Károlyt már a Pécsi Művészeti Gimnáziumban is tanította Lantos, és amikor többen (Ficzek Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Szijártó Kálmán) Kismányokyhoz hasonlóan a Pécsi Tanárképző Főiskolára bekerültek, szakköri keretek között tovább folyt a közös munka. Sokan jártak ebbe a körbe az öt alapító tagon(1) kívül is. Maga a Pécsi Műhely név Kismányoky Károlytól származik, aki végzősként akkor foglalkozott szakdolgozatában az azonos elnevezésű középkori kőfaragó közösséggel. Lantos vezetése mellett főleg szintén geometrikus munkák születtek a mai Csontváry Múzeum pincéjében, mely tervek egy része Major Kamill kapcsolatának köszönhetően a Bonyhádi Zománcgyárban készült épületzománc-kísérletek formájában valósulhatott meg.

Ficzek Ferenc: Hokedli-vetítés, 1976

A formai viszonylatokban és a variációkban való gondolkodás, a szerkezeti elemzés révén megszerzett ismeretek felhasználásával létrehozott formakapcsolatok, relációk szándéka, az általánostól indulva a személyes karakter megjelenésének erőteljes ténye jellemzi ezeket a műveket. Szijártó Kálmán nemrég így fogalmazott egy beszélgetésünkkor: „Egy idő után képcsömörünk lett, és igény támadt bennünk, hogy másfajta vizuális élményeket szerezzünk.” Ekkor (1970) vetette fel az ötletet Kismányoky Károly, hogy menjenek ki a természetbe, és hozzanak létre olyan látványokat, melynek fotódokumentumai ma már land-art műveknek számítanak.

Kismányoky Károly – Szijártó Kálmán: Világoskék papírtekercs, fák között kifeszülve, 1970 november 15.

Édesapám akkoriban merült bele az árnyékvetítésekbe: az ajtókeretbe kifeszített lepedőn megjelenő fellógatott és diavetítővel megvilágított tárgyak árnyékaival hozott létre sajátos látványokat. Ezért helyette Szijártó Kálmán ment el Kismányokyval ezekre a „kirándulásokra”, ahol Kismányoky megfogalmazásával élve „megérintették” a tájat, azaz olyan anyagok felhasználásával avatkoztak bele a természeti környezetbe, amik ideiglenesek, nem visszafordíthatatlan folyamatok elindítói: papírcsíkokat ragasztottak a fák törzseire, engedtek le a homokbánya lépcsőin, vagy lógattak le a sziklafalon. Az így kialakított vizuális elemeket Kismányoky membránnak hívta, mely révén megmutatkozik valami, amit addig nem lehetett érzékelni: a fák ritmusa, a méretviszonyok, az ég és a papírcsík kapcsolata… Tulajdonképpen vizuális élményeket szereztek ezáltal, ami totálisan más tapasztalás volt, mint a műterem zárt terében folyó rendszeres munka.

Kismányoky Károly – Szijártó Kálmán: Lépcsők + alapelemek, 1970. október–november

Valójában az is egy cél volt – Kismányoky és Pinczehelyi is ezt mesélte nekem –, hogy a „geometriát” vigyék ki a tájba, megnézni, van-e a műtermi kutatásnak relevanciája az „életben”, azaz hogyan viselkedik a természeti és épített környezetben egy adott forma. Ezáltal részben kiszabadulhattak abból a rutinból, amit a pincében végzett tevékenység jelentett számukra. Pár évvel később Pinczehelyi már a sarló-kalapács motívummal foglalkozik, és Halász is el-eltávolodik a szigorúan vett „képcsinálástól”. Mindennek hátterében a fotográfia mint médium felfedezése állt jórészt, és – Kismányoky elmondásából – komoly vita is kialakult közte és Lantos között ebből kifolyólag: a fotó nem művészet, ez félreviszi a dolgokat, és hasonló felvetések. „Aztán egy év múlva már Feri nyakában is ott lógott a fényképezőgép, és beépítette a saját világába.” (A Természet-Látás-Alkotás című kiadványokban már szerepelnek azok az expozíciók, amelyek a formai-szerkezeti analógiák bemutatását célozzák. Az 1970-es évek elején létrejövő anyagot Lantos 20 × 20 cm-es lapokon állította össze, amelyet Nádor Katalin reprózott le, így készültek a 100 × 100 cm-es tablók is. Pinczehelyi Sándor keze alatt jött létre a kiállítássorozat, melynek egyik helyszínére, Békéscsabára például múzeumi dolgozóként Szijártó Kálmánt vitte.)

Pinczehelyi Sándor: Elképzelés, 1971

„Nem csak mi tanultunk Feritől, hanem ő is tőlünk” – jegyezte meg Kismányoky. A későbbi konfliktusok mutatták, hogy a „Lantos-gyerekek” felnőttek, már nem fogadják el az irányítást, saját autonóm művészeti törekvéseik lettek, és mindegyiküknek megvan a saját koncepciója, témája, érdeklődése. A szakítás elkerülhetetlen volt. Az 1973-as Boglári Kápolnatárlatra Lantos már nem ment velük. A Pécsi Műhely levált Lantosról, a mester-tanítványi viszony ilyen módon nem állt már fent. Viszont szakmai kapcsolatuk egymással nem szűnt meg. Halász Károly Lantost hívta meg táborvezetőnek Paksra a Vizuális Kísérleti Alkotótelep létrehozásakor 1980-ban. Édesapám pedig, miután Nyugat-Németországból hazajött, a Lantos Ferenc által alapított Művészeti Szabadiskolában kezdett el tanítani (1986). Pinczehelyi Sándor megannyi hazai és külföldi kiállítás rendezése mellett több albumot, könyvet is szerkesztett, tervezett Lantosnak. Kismányoky a Pécsi Városi Televízió igazgató-főszerkesztőjeként, majd a PTE Művészeti Karának tanszékvezetőjeként számos interjút készített vele. Szijártó Kálmán pedig mindig szeretettel beszélt róla, ő is mesterének tekintette.

Pinczehelyi Sándor: Numbers I., 2022

***

1986-tól kezdtem el járni az akkor még Málomban működő Művészeti Szabadiskolába. Először Dechandt Antal, majd Révész Klára, végül Lantos Ferenc tanított. Lantos, saját megfogalmazása szerint, nem igazán tudott mit kezdeni az általános iskolás korosztállyal, az idősebb generációkkal szívesebben dolgozott együtt. Így a gimnáziumi évek alatt már hozzá jártam. A Petőfi utcai iskolaépületbe átköltözve folytatódott az oktatás, mely pár év múlva a kesztyűgyár volt óvodájának kétszintes épületében kapott helyet. A Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskola jelenleg is ott található.

ifj. Ficzek Ferenc: Kert, 2008

Amikor felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetem vizuális nevelőtanár szakára, párhuzamosan látogattam az egyetemi kurzusokat és a Szabadiskolát. Ekkor kezdtem érzékelni, hogy felfogásban, szemléletben megfogalmazható eltérések mutatkoznak a pedagógiát tekintve. A hagyományos „kockától az aktig” tartó rajzi stúdiumokkal szemben Lantos azt hangsúlyozta, hogy mindegy mi a tanulmányozás tárgyi témája, a módszer ugyanaz: a viszonylatokban való gondolkodás elsajátítása, arány-, irány-, színösszefüggések helyes megállapítása, és ha ez sikerül, akkor a papíron megjelenik a tárgy képe is. Állítása szerint nincs olyan, hogy hogyan „kell” drapériát, fejet vagy aktot rajzolni, és hangsúlyozta, hogy ne tárgyakban gondolkodjunk, hanem vizuális viszonylatokban. A technikát el lehet később is sajátítani, viszont a szemléleti alapokat időben kell megadni a tanulónak, mert azokat sokkal nehezebb magunkévá tenni, és elmaradásuk komoly hiányosságként jelentkezhet a későbbiekben – ismételte óráról órára Lantos. Vajon valóban két eltérő felfogásról volt-e szó, vagy ugyanazt hallottam mindkét helyen, csak más köntösben? Érzékeltem nálunk, „lantososoknál” némi rajztechnikai esetlenséget, főleg plasztikus, téri formák megjelenítése terén, sokszor síkban maradtak a dolgok, vagy csak a takarás-átlátszóság szintjén jelent meg a térmélység, de az egészre való figyelés, a kompozíciókészség és főleg a vizuális ötlet terén messze nagyobb előnyt tapasztaltam esetünkben, mint az egyetemi csoporttársaknál.

04 Ficzek Ferenc: Cím nélkül, 1978

Mindebből azt szűrtem le tanulságként, hogy ötvözni kell e látszólag két irányból közelítő pedagógiai szemléletet, és minél többet foglalkoztam a kérdéssel, annál inkább szintézisre jutott bennem mindkét felfogás. Valójában a hangsúlyok és a prioritások vannak máshol: nagyjából hasonló (vizuális) kérdésekről van szó mindkét „iskolánál”, de amíg a „klasszikus akadémiai képzés” a rajzi tudást a formamegjelenítésben, az ábrázolás tökéletességében látja megvalósulni (azaz mennyire tud valaki látvány után lerajzolni, lefesteni egy objektumot), addig a Lantos-féle megközelítés ezt önmagában kevésnek tartja, ezért elengedhetetlen a vizuális gondolkodásnak nevezett képesség célirányos képzése is (azaz sokkal direktebb módon koncentrál a vizuális viszonyrendszerek felismerésére, függetlenül a tanulmányozás tárgyi mibenlététől). Az előbbi készség nélkül zavaróan suta lehet a formai megjelenítés, az utóbbi ismeretek tudatosítása nélkül meg szellemtelenné és unalmassá válhat a mégannyira is virtuóz kép.

Lantos pedagógiájának az az előnye, ami a hátránya is: képes az ösztönös érzésekre alapozott „rendteremtés” helyett tudatosítani bizonyos fogódzókat, törvényszerűségeket, melyek nélkül nehéz rájönni egy-egy képi megoldásra, vagy észrevenni, miről is van szó vizuális értelemben az adott képarchitektúrában (feltéve, ha kialakul ilyen). Közérthetőbben fogalmazva, a vizuális viszonyrendszerben való gondolkodás nem igényli az irodalmi értelemben vett témát, az érzelmek kifejezésére való törekvést, de általa ez utóbbiak is egyszerűbben és lényegre törőbben fogalmazhatóak meg, mert a formai minőség, a struktúra mint megjelenés tudja hordozni a tartalmat. Weöres Sándor gondolatát szabadon idézve Lantos gyakran mondta: „A jó vershez nem nagy érzelmek, hanem pontos szavak kellenek.”(2)

Kismányoky Károly: Cím nélkül, 1969

Ahogy fentebb állítottam, ami előny, egyben hátránnyá is válhat: ha a szerkezetre alapozott, tudatos építkezés stúdiumát nem ugródeszkának használjuk, nem egy biztos bázisnak, ami segíti a képalkotás képességét, hanem ebbe a gondolatkörbe beleragadva nem hagyjuk felszabadulni a belsőnkből származó, akár emóciókra építő, kevésbé tudatos lényünket, akkor gátlóvá válhat az, amit eredetileg mankónak szántak. Ez utóbbi hasonlattal élve el kell dobni a mankót, ha már megtanultunk járni. Valójában készségfejlesztésről beszélünk, és ha a készséget megszereztük, akkor már nem kell odafigyelni rá állandóan, hiszen ösztönösen használjuk azt.

„Az ihletet ki kell provokálni!” – hallottuk Lantostól számtalanszor a mondatot, amin azt értette, hogy hagyjuk, hogy vezessen a kezünk, csinálni kell, hajtani, amíg be nem ugrik valami, amelynek nyomán elindulva megszülethet valami új, addig általunk nem járt úton való haladás és eredmény. Tehát Lantos Ferenc is úgy képzelte, hogy amit tanít, azt rugalmasan kezeljük, de mivel pedagógiáról van szó, különválasztotta a művészetet az objektíven leírható vizuális kérdésektől. Gellér B. István mondta nekem, hogy kizárólag csak technikát lehet tanítani, és a tehetség dönti el, hogy ki mire megy a technikai tudásával. Ezzel szemben Lantos véleménye az volt, hogy a technikai tudás fejlesztése önmagában mit sem ér, a rajztanítás lényege egy szemléleti alap kialakítása a tanulóban, ezért következetesen hangsúlyozta, hogy nem művészeket akar képezni, hanem a világra nyitott, értelmesen gondolkodni tudó, „egész” embereket. Hogy kiből lesz művész, az már más lapra tartozik – hangoztatta.

***

Lantos Ferenc 1994-ben kapott lehetőséget, hogy az egyetemen taníthasson. Habozás nélkül átmentem az ő csoportjába, ezzel újra elsőévesként egy évvel kitolva a graduális képzési időmet. A legtöbb csoporttársamat és az utánunk jövő évfolyam hallgatóinak egy részét Lantos már tanította a Szabadiskolában. Önkényes válogatásomban Benedek Barna, Egle Anita, Paragi Éva és Sas Miklós szerepel.

Sas Miklóssal kezdve a sort, személyében egy állandóan alkotni kész, nyugtalan elmét ismerhettem meg. Közös rajzolásaink során rengeteget tanultam tőle. Mindig szokatlan és számomra szinte idegen rajzi ötletekkel állt elő. Elsősorban figurális munkái groteszk vagy humoros jelleget kaptak, de jellemzően mindig volt egyfajta építkező logikájuk. Ezt a zabolázatlannak tűnő, belső tűztől hajtott alkotói kedvet Lantos Ferenc pedagógiája nem kötötte gúzsba, inkább mélyítette azt a bátran kanyargó medret, amelyben az eleve hömpölygött. Azóta is akár geometrikus, akár figurális festményekkel áll elő Miki, a saját maga számára tudatosan felállított szabályrendszer mentén erőteljesen megmutatkozik az egyéni hangvétele, legtöbb műve a rajzi-formai lelemény játékos tárháza.

Sas Miklós: Tektonikus transzformáció III/1., 2022

Benedek Barna egyénisége is karakteres munkákban mutatkozott meg már az egyetemi évek alatt. Megszerezve a diplomát – elmondása alapján – pár évig légüres térben érezte magát, úgy vélte, nincs értelme művészettel foglalkozni. Aztán a geometriával határos, az op-arthoz közelálló munkáival rátalált egy olyan egyéni útra, amelyen azóta is következetesen jár. Doktori fokozatot szerzett, és rendszeresen kiállít, aktív alkotói tevékenységet folytat. Izgalmas, kifejezetten a vizualitásra épülő művei azon logika mentén permutálódnak, fejlődnek, amelyet Lantos Ferenctől leshettünk el: a variációkban való gondolkodás, az egymásból következő új és újabb ötletek kibontása visszhangozza a lantosi felszólítást: „Nem a felszínt kell kapargatni, vagy nagy területet bejárni, hanem egy ponton mélyre ásni. Akkor sikerül lényeges felismerésekre jutnunk!”

Benedek Barna: Áramlás, 2007

Egle Anita grafikáinak, papírhengerekből épített képfelületeinek, felhasogatott és megpödört vásznainak lényegét szintén a vizuális hatások adják: az elemekből való struktúraépítés, az optikai hatásokat keltő szerkezetek, a nézőpont-változtatást kieszközölő és azt felhasználó alkotások, a néző térben való mozgására számító művek ugyanabból a szellemi gyökérből táplálkoznak, amelyet a Lantos Ferenccel eltöltött évek jelentettek. Az ismétlés-visszatérés, a sűrű-ritka, a kicsi-nagy, a sötét-világos ellentétpárokkal való játék csak néhány lehetséges viszonyhelyzet, amivel leírhatóak ezek a munkák. Mondhatjuk, hogy a felsorolt fogalmak annyira általánosak, hogy szinte bármely létező képre alkalmazhatóak, és ez talán így is van. Viszont a kiindulópont és a haladás iránya megkülönbözteti ezen munkákat a „bármely” képtől: nem az ábrázolás szándéka szülte őket, az említett vizuális viszonylatok nem eszközök valaminek a megjelenítése céljából, hanem elemi szervezőerők; egy primer kíváncsiságból táplálkozó kísérlet és kutatás eredményei. Vajon mi történik akkor, ha ezt vagy azt csinálom a papírcsíkkal, ha így vagy úgy húzom a vonalakat, ha erre vagy arra hizlalom a foltot?

Egle Anita: Confundo 03, 2019

Paragi Éva festményein szintén alapelemeket használ: a vakrámák feleslegessé vált és összegyűlt ékeit vette alapul, azokból építkezve hoz létre színes képi világot. A geometrikusnak nevezhető kompozíciók központi fogalma a ritmus. Az azonos szerkezeti váz eltérő színkitöltései érzékeny rezdüléseket keltenek a szabályos struktúrában. A képi konstrukcióban való gondolkodás, azaz az elemek képpé szervezésének hangsúlyozott attitűdje ugyanúgy rokon Paragi Évánál, mint a többi Lantos-tanítványnál.

Paragi Éva: Rések és kések, 2021

Lantos a művészetről azt vallotta, hogy nem művészetet kell „csinálni”, hanem a vizualitás területén végzett tevékenység elsősorban a világ és a köztünk lévő viszony tisztázásáról szól, ennek eredménye egy-egy alkotás, ami vagy művészet, vagy nem az, de a művészet szándékolt akarása nem eredményezi a művészetet. Ezzel szemben Keserü Ilona állandóan a festészetről mint művészetről beszélt. Innen közelített, és saját magát is festőművészként (festészként) definiálta. Szakmai kérdéseit is úgy tette fel, hogy a művészet fogalma folyamatosan körbelengte gondolatait. Lantos általában ennél sokkal indirektebb módon beszélt a művészetről. A taníthatóság irányából szemlélte a témát, és a vizuális összefüggések megértésének fontosságát hangsúlyozta. A megközelítés kiindulópontjának tekintetében mindenképpen más útnak mondható a lantosi örökség, mint a példának felhozott szemlélet.

***

Létezik e Pécsi Iskola? – tettem fel Kismányoky Károly kérdését a címben. Meglátásom szerint Lantos-tanítványokról mindenképpen lehet beszélni (ahogy Keserü-tanítványokról is). Egy karakteres szellemi bázis, egy pécsi kulturális miliő, amely keltetőként funkcionálva segíti a művészeti élet kibontakozását és művészgenerációk felnövekedését, hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy szintén kitapintható.

Kismányoky Károly: plusz egyenlő, 1974

A 2004-ben megrendezett Pécsi Műhely…1968–80… című kiállítás alkalmával a Hattyúházban Gyenis Tibor egy performanszot mutatott be, amellyel reagált a Pécsi Műhely munkásságára. Gyenis nem Lantos-tanítvány. A Művészeti Szakközépiskolában ötvösnek tanult, majd Bencsik István csoportjába járva elvégezte a főiskolát, ami után a Bencsik István, Keserü Ilona, Rétfalvi Sándor és Schrammel Imre által életre hívott Képzőművészeti Mesteriskola keretében Konkoly Gyula lett a mestere. Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán ebben az időben készített vele riportot, melynek tapasztalatait Szijártó így foglalta össze nekem akkor: „ennyire mi (Pécsi Műhelyesek) nem voltunk tájékozottak, mint a mesteriskolások (Gyenis), nagyon képben vannak a kortárs képzőművészettel” – mondta. Ez Szijártó benyomása volt, ugyanakkor minden olyan forrást, ami a hetvenes években elérhetővé vált, katalógust, könyvet, albumot, híranyagot, azt a Pécsi Műhely-tagok ismertek. Halász és Pinczehelyi a múzeum könyvtárát bújták, minden új információ, ami befutott az intézménybe, az a kezükbe került. Halász 1972-es nyugat-európai útja (Köln, Kassel, Essen, Düsseldorf) során közvetlenül találkozhatott a kortárs képzőművészeti tendenciákkal, mely alkalom nagyon erőteljes és friss élményt jelentett számára, rajta keresztül pedig a többieknek is. Tömören összefoglalva, ez a fajta szellemi nyitottság és tudásszomj, valamint az ebből következő tájékozottság közös tulajdonsága a Pécsi Műhely tagjainak és Gyenis Tibornak.

Halász Károly: Magasles-tervrajz, 1972

Gyenis szobrászként indult, de mégis a fotográfia vált kedvelt médiumává, olyannyira, hogy a képzőművészt fotográfusként tartja számon a szakma. Már önmagában ez a körülmény is egyfajta véletlen (?) kapcsolatot teremthet közte és a Pécsi Műhely között, akik szintén a fényképezőgépet kezdték el használni, egyáltalán nem fotós szemmel.

Gyenis Tibor: Vidéki kirándulás, január 9., 2003-2004

Maga a konkrét technika náluk olyan eszköz volt, ami a képzőművészeti gondolataik megfogalmazását, dokumentálását, közvetítését célozta, azaz nem fotográfiákat akartak készíteni, hanem a fényképezés révén rögzíteni önreflexiókat (Halász Károly: Privát adás), eseményszerű folyamatokat (Pinczehelyi Sándor: Összekötés I-II.), vizuális hatásokat (Ficzek Ferenc Hokedli-vetítés), szemantikai vonatkozásokat (Kismányoky Károly: plusz egyenlő), alkotói gesztusokat (Szijártó Kálmán: Átváltozások), csak hogy néhány elemet említsek szerteágazó és sokrétű, de szellemiségében mégis csak egységes művészi megnyilatkozásaikból. Szijártó, és ha jól emlékszem, Kismányoky is megjegyezte, hogy az általuk ismert fiatal, kortárs, pécsi képzőművészek közül Gyenis Tibor gondolkozásmódja talán a leginkább rokon az egykori Pécsi Műhely szellemiségével, és a bekezdés elején említett kiállítás kapcsán bemutatott „re-akciója” is ezt bizonyította számukra.

Szijártó Kálmán: Átváltozások, 1977

Mindez azt a feltételezést erősíti bennem, hogy valamiféle lokalitásra jellemző szellemi karakternek, kulturális közegnek lennie kell, amely természetesen nem szorítkozik az írásomban felsorolt személyekre, csupán rajtuk keresztül próbáltam feltérképezni egy lehetséges összefüggésrendszert, amelyre a mester-tanítvány kapcsolat szolgálhat egyféle magyarázattal, ha nem is az egyetlennel.

Szijártó Kálmán: Átváltozások 1-5., 1977

***

Utógondalat: Lantos ízig-vérig pedagógus (is) volt. Többször találkoztam azzal a nézettel, mely szerint akiből nem válik „igazi” művész, abból rajztanár még lehet. Nyilván ennek a véleménynek is megvan a maga oka, amit ehelyütt nem fejtek ki. A művésztanár kontra művész jelző megítélésében ettől az általános véleménytől eltérően Lantos Ferenc mindig azt hangoztatta, hogy a művésztanár kategória több, mint a művész, mert aki tanár is, az feltehetően képes átadni a tudását másoknak. Ez utóbbi gondolatnak a felidézésével jegyzem meg: Benedek Barna több intézményben is tanított a felsőoktatásban, Egle Anita a Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskola tanára, Paragi Éva szintén rajztanárként is tevékenykedik, Sas Miklósnak is van tapasztalata a vizuális nevelés téren, és jómagam is oktatok. Tehát valahogy a mi esetünkben is jelen van a pedagógiai gyakorlat, mellyel párhuzamosan az alkotói tevékenység is hangsúlyos vagy akár fő részét képezi életünknek.

ifj. Ficzek Ferenc: Csíkos kép 26, 2022

Megjegyzendő, teljesen függetlenül a mi közös képzési hátterünktől, Gyenis Tibor is egyetemi oktató, tehát a pedagógiai gyakorlat az ő szakmai tevékenységének is szerves részét képezi.

Gyenis Tibor: Lido No. II., 2014

Hivatkozások

1 Az öt művész: Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szijártó Kálmán. A további névsor korántsem teljes, de mindenképpen fontos megemlíteni Dombai Győzőt, Gellért B. Istvánt, Erdélyi Zoltánt, Kovács Évát, Major Kamillt, Nádor Katalint, Swierkiewicz Róbertet és Szelényi Lajost is.

2 Weöres Sándor A vers születése című doktori értekezésében a vers-keletkezést vizsgálva megállapítja, hogy a „versírásnál az értelmi feszültség és az idegállapot feszültsége jóformán egyenrangú munkatársak…” (Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető, 1986-os kiadás, 236. o.), azaz az ihlet kedélyállapot-teremtő „hőfokára” ugyan szükség van, de önmagában nem elégséges. Sőt dolgozatának a vers-kialakulásról írott utolsó szakaszában a spontán alakulás után, a tudatos kidolgozás szándékos jellegét és szükségességét hangsúlyozza: „A motívumok a versbeilleszthetőség különböző fokain a válogató és rendező értelem lencséje elé kerülnek. Némelyik rögtön kész-alakban jelentkezik, változtatni se kell rajta – de a legtöbb eleinte hadilábon áll a versformával: a metrum és rím Prokrusztész-ágyához hozzá kell nyújtani, vagy hozzá-kurtítani…” (U.o. 256. o.)