Prológus
Egy blog nem ilyen. Talán ilyen blog nincsen is még. (Talán van, de mit számít is az.) Hogy valaki, történetesen egy kismama, a legszemélyesebb feljegyzéseit, örömeit és félelmeit nem a titkos naplójába, s nem is a bárkiáltalolvashatóan-titkos blogjába írja, hanem – egy felkérésnek engedve – rendre leadja, mint egy jóféle kéziratot, a szerkesztőnek. Aki persze gondozza az anyagot, gyúrja, húzza, feszíti a szöveget; legtöbbször nem változtat semmit, de máskor átrakosgatja a szavakat, sőt, ha úgy látja jónak, átrendezi a mondatokat, netán beszúr egy-két kifejezést, továbbgondol, sző is még a szálon. (Sőt, adott esetben tippeket ad, hogy mire lenne érdemes figyelni még, hol bicsaklik az ív, hol libeg egy kibontatlan szál, hol mocorog egy rejtett fordulat.) És amikor mindezzel elkészült, feltölti a megszerkesztett írást a blogba, mintegy publikálja a kéziratot – mint olyat, amely addigra egy kissé már az övé is. Mintha ő is ott lett volna (pedig nem), mintha ő is átélte volna (pedig nem), mintha ő is megszenvedte volna (pedig nem), mintha ő is vállalta volna (pedig nem – vagy legalábbis nem ezt, hanem egy – vagy két – másik történetet; de ez már egy másik történet témája lehetne…). • Ez a történet, ez a blog, egy olyan emberről is szól, nevezzük mondjuk Barnabásnak, aki a mese kezdetén, e pillanatban, még szinte láthatatlan, de hamarosan aktív és minden bizonnyal végtelenül szeretnivaló főszereplővé növi ki magát, és cseperedni kezd. És aki valamikor talán elolvassa mindezt, és talán bólint: így történt, mert így is történhetett volna…
A szerkesztő
Kelt május másodikának éjszakáján; már fenn a telihold.
-20. nap | időtlenül
még három hét. vagy két nap | vagy egy sem. • szeptember tizenharmadika óta tudom, hogy létezik. ez ő – mondta az orvos, egy pontra mutatva a monitoron. vártuk-e? vártuk. szerettük volna-e? szerettük volna. meglepődtünk-e? meg. pedig anyukám bizton állította: ebben az évben gyermekünk születik. nem hittünk neki. • most ez a pont pont háromkilós. azt mondják, még meg lehet szülni. még jó. ijesztgetnek, hogy hosszú a combja; nem értjük. ha netán magas lesz, közel s távol egyetlen dédszülőre mutogathat majd. • egy ideig ő lesz a társam. tegnap dolgoztam utoljára, egy hónappal tovább az előre megbeszéltnél. húztam-halasztottam, hogy kimondjam: anya leszek. a búcsú fájdalmas, de szép. néha jó rácsodálkozni arra, hogy szeretnek. • hajnali hat óra. mihez kezdek most? még három hét. vagy két nap | vagy egy sem. mit fogok csinálni addig?
-18. nap | visszavonhatatlan
fokozódik a rémület: ezt már tényleg nem lehet megúszni. pedig jó lenne visszaosonni egyik éjjel, s dolgozni még kicsit. a kötelező kórházi táska persze még csak félig rakottan. nem akarom, hogy kelljen. ha már nem lehet tudni, mikor lesz, jöjjön inkább váratlanul. nincs idő megijedni, nyomjon, kedves kismama. ne olvashassam át a kitolási szakaszt a terheskönyvből, ne nyomasszanak a csecsemőnevelés alapvetései. rontsuk el, már most. jól csinálni lesz még idő elég.
-16. nap | intés
a fogantatás helyszínén, a számomra legkedvesebb szigeten, miközben még élvezni próbálnám a szabadságot, az ég úgy dönt: megvillantja, mi lenne, ha elvenné a gyermekem. egy rossz mozdulat, a hasamon landolok. nem fáj semmi; érzem, hogy nincs baj, de látni, hallani is akarom – azonnal. ám erre az azonnalra másfél órát kell várni, ami épp elég ahhoz, hogy az összes lehetséges végkimenetelt végiggondolhassuk. eközben ő álomba merül. még a gép kedvéért sem hajlandó felkelni, amelyből kihallik, amint ráérősen zakatol a szív. fiú – mondja a szülésznő –, jellemző. • hát igen, fiú. inkább fiút szerettünk volna, de sokáig kellett várni a megerősítésre. a nevéről olyan gyorsan döntöttünk, mintha magával hozta volna: Barnabás.
-11. nap | mégis érdekel
hogyan lehet túlélni? nekem, és főleg annak a háromkilós emberkének? miként lehetséges, hogy nem fullad meg, amíg kimegyek a konyhába, és miért nem hal éhen? miből jövök majd rá, hogy rég a kórházban kéne lennünk, mert furcsa kiütések jelentek meg rajta? és mit csinálnak a csecsemők két etetés között? mikor és mennyit alszanak? s hogyan csillapítható a fejfájás, amit a sírás okoz? • amikor ma mintát lopni mentem két frissen „munkába állt” anyukához, többek között e kérdésekre is választ reméltem tőlük. szerettem volna kipuhatolni, mi vár rám néhány napon belül. a földhözragadt apróságok, a praktikák izgattak tehát, s nem annyira az életnek adás csodája érdekelt. • anyukáim – mindketten ikrekkel a karjukon – türelmesen válaszoltak mindenre, sőt befogtak segíteni. etettem cumisüvegből, itattam pohárból, pelenkáztam, öltöztettem, fegyelmezetten elviseltem az üvöltést. s bár átéltem az azt követő megnyugvást is, azért kissé görcsbe rándult gyomorral indultam hazafelé. • és mégis várom, hogy velem is megtörténjék. hogy nekünk is legyenek szokásaink. hogy én is tudjam majd, mikor szoktunk enni, és mivel próbálkozunk, ha nem múlik a zokogás. • itthon egyik sorstársam üzenete várt: Barnabás jól választott odaföntről anyukát. tényleg, holnap anyák napja. mégis érdekel.
-5. nap/1 | két csík. és rémület
ma a nyári táskám akadt a kezembe, amelynek alján még ott lapult a terhességi teszthez tartozó leírás is. nem egy bonyolult történet. egy csík: nem terhes. két csík: terhes. maga a szerkezet már nincs meg, azt azon a bizonyos szeptember eleji, ám még javában nyárinak számító napon kidobtam. gondosan becsomagolva, nehogy valaki meglássa, miről árulkodik. • akkor már egy ideje titkon reménykedtem, mert nehezebben kapcsoltam össze a nadrágomat, de babonás lévén, minden nap újra szerződtem magammal: inkább majd csak holnap veszek tesztet. utóvégre a jó hír megvár. aznap viszont elszántam magam; jöjjön, aminek jönnie kell. • két csík volt. valójában éreztem, hogy ez lesz, de a megerősítést oly’ jó volt látni.
(a fenti sorokat írva fogant meg bennem a rémület: mintha egy ideje nem érezném Barnabás mocorgását. aznap este kezdődött a borzalom.)
