Ugyanaz-e, másik-e, örökké nyughatatlan.

Költő, prózaíró, képzőművész alkotó, szervező, kezdeményező, szerkesztő, olvasó és értelmező értelmiségi, rózsakutató művelődéstörténész, kultúraantropológus, nevelés- és nevelődéskutató, tanár, az élővilágot szemlélő biológus, kertművelő, élménygyűjtő, jelenlévő.

Kapásból lehetne folytatni, további hiányérzetekkel. Ha pedig (sőt miközben) valamelyiket részletesebben taglalom, akkor az összes többit (jóformán aktívan) mellőzöm, hiszen egymásban is jelen vannak tevékenységi formái. A kétkezi munkái inspirálják a szellemieket, a szellemiek és tanultak munkálkodnak a kétkezieken, legyen szó a képekről vagy a kertekről vagy más kézben tartott dolgairól, szétszálazhatatlanul.

Noha mindig tevékenykedik, és váltogatva ébren vannak alkotói énjei, időről időre valamelyik hangsúlyosabbá válik, egy verseskötet előkészítése vagy a lírai figyelem intenzívvé válása, valamilyen versben megírható problémakör vagy egyáltalán versprobléma előtérbe hozza a költészetet, egy regény intenzívebb szakasza vagy egy esszékérdés a prózát, kutatói kihívás a művelődéstörténetet, pedagógiai vállalás, egyetemi feladat a tanítás önmagában is sokrétű köreit.

Ha valami mégis kiemelkedik, behelyettesíthetetlen, mindent szintetizáló és valamelyest minden egyéb tevékenységében jelen lévő, az a költészet.

Költő

Gondolatiság, konkrét érzékszervi érzékletesség, tanult vagy tapasztalatból gyűjtött tudás, személyes élmény a vallomásosságig, költői látomás találkozik itt, és mindig ugrásra készen áll az absztrakciós készség, hogy a mindezektől elvonatkoztatottba sűrítse a költői jelenlét, agilitás szellemi konstrukcióit.

Nem egyenesvonalúan, ám mindvégig tudatosan épített költészet Géczié, újabb és újabb kísérletekkel, témákkal, versproblémákkal, költői nyelvi megújulásokkal. Szélesen és mélységében lát a pályán, az antikvitásba nyúló történeti perspektívákkal dolgozik, biológusként is kiművelt, éles látással szemrevételez és rendszerez, az emberi horizont tudatával, de más fajokra, életformákra is figyelemmel, a személyes történetekre, viszonyokra is érzékeny, ugyanakkor költészetben ilyen mértékben ritkán érvényesülő absztrakciós készségeit is szóhoz juttatja.

A kezdetektől bekapcsolódik nemzedéke nyelvi tudatosságába, és rendre kifejezi, hogy a költészet nyelvi műalkotás, alapvetően akként létezik. Kimondja és láttatja tudatos viszonyát a nyelvhez és az alkotási folyamathoz, és miközben ráhagyatkozik a nyelvre, nagyjából első két alkotói évtizedében a nyelvi lehetőségek tágításával, változtatásaival is kísérletezik, különösen látványosan és eredményesen a vizuális költészettel, de a neoavantgárd poétikáknak a szemiózison túlmutató más technikáival is.

Géczi János képversei, 1995

Aztán a kilencvenes években, noha a vizuális költészetet továbbra is műveli, és egyre inkább kibontja képzőművészeti dimenzióit, képzőművészként is felmutatva magát, ezzel párhuzamosan kibontakoztatja költészetének jelentésekkel telített nyelvi dimenzióit is – különösen a hosszú- (és félhosszú) verseiben továbbfejleszti azokat a lehetőségeket, amelyek már a Vadnarancsok verseiben is felismerhetők. Csak látszólagos ellentmondás, hogy a hosszúvers Géczi kezén egyre sűrűbb, tömörebb lesz, nem a bőbeszédűség, hanem a jelentéstömörítő komplex világteremtés felé viszi el őket. De hát micsoda vers már a Vadnarancsokban is a 25-ös számú, „a hajók gazdátlanok” kezdetű, szó szerint antologikus a nyelvi és poétikai invencióival, gondos motívumépítkezésével és leginkább sokrétű anyaggazdagságával, megannyi részlettel: a zománctalan lábassal és körüldongott rongyokkal egyrészt, „a tüdőben tömör rézgömbök koccannak, kotyognak a járó léghuzatban” jellegű „hűvös metaforáival”, „csak a sós vér tudja (visszatekintés: evolúció) a tengert” típusú elvonatkoztatásaival másrészt! Harmadrészt pedig a korban vállalt költői társadalmi szerepvállalás minőségével: „A hajók pedig gazdátlanok: üregek nyílnak-zárulnak alattuk-fölöttük: maga az országos félelem”.

Kezdettől fogva kitartó témája, problémája a versre rákérdezés, ismerősségének felfüggesztése vagy teljes felszámolása, a vers elidegenítése. [A vers ablakában] például a Látkép a valóságról, gepárddal 1989-es kötetből, amely a vers minden elképzelhető vonatkozására rákérdez, és mindet zárójelbe helyezi. Egyik olyan vonatkozása ez költészetének, amelyet a későbbiekben az automatizmusig kimerít, és az olyan, viszonylag újszerű, a költészet lehetőségeivel és kódolt kudarcaival számot vető sorok, mint a „cseresznyefa / ha kimondom: cseresznyefa / már nem a viráglomb alá / hanem egy szó árnyékába állok” (az 1993-as Magánkönyvben) számos változatban realizálódnak a későbbi évtizedekben – persze továbbra is megbízható minőségben emlékeztetve a vers megalkotottságára, a készülő szöveg és az alkotó dialógusára: „ugyan mit tud rólam / hogy reám mutatott feketén / és meglökött / a mondat felkiáltójele” (a Visszavont tekintet Physiologus című versének 14. darabjában).

És a korábbi „micsoda vers” felkiáltás számos költeménye kapcsán lenne ismételhető: [A háromezer évnyi galagonya] még régről, a Fonalvers, figurával 1993-as kötetéből, a Magyarország a 2002-es Visszavont tekintetből, a Cigányok a 2016-os Törekből. Személyes kedvencem a Cigányokhoz hasonlóan eredetileg az Ex Symposion folyóiratban Lamentáció a tengeren címmel közölt vers, amely a Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz című 2013-as kötetben A tengeren címmel jelent meg. Nem lehet idézni belőle, az egészet kellene idemásolni. (A folyóiratbéli változatát – Lamentáció a tengeren – lásd az írás végén.)

Most épp a Sziget, este hét és hét tíz között 2018-as kötet verseit lapozgatom, egyikébe-másikába beleolvasok, felidézem néhány évvel ezelőtti olvasásemlékeimet. A sziget nyers világa, anyagszerűsége és a fölötte lebegő figyelem azóta még erősebben szólít meg. Az élők kíméletlensége más halandók elemésztésére, más halandók s maguk tovább éltetésére, az élő anyag részvéttelensége a …sűrű címjelzésű versben: „A zöld lombszöcske él, amikor megrágja, / a szárnyak hártyái a szájszögben maradnak. / Látom, a sirályok miként etetik. // Öklendezik belé a félig emésztett, folyékony szardíniát.” De az egész vers tömény anyagszerűsége megrendít. A többiben is hasonlóan érzékeny, egyszerre kíméletlen s részvétteli figyelem – az élő anyagba kódolt elmúlás önmagát is figyelő részeseként. Hogyan folytatja ezt a következő, 2020-as, címében reneszánsz festményre hajazó – ha lehet, még szebb című – kötet, a Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral. Most jövök rá például, újraolvasva, a kódolt újraolvastatásra a 2011 című versben, vagyis hogy ez a vers itt a …mulandó címjelzésű vers alig változott újraírása az előző kötetből. Hogy ne felejtsem, ami emlékezetes, hogy „eltelt s nem marad idő / betölteni a kétütemű hetesekkel a noteszt, / himnuszokkal a hegyoldalt, / amelyen meghúzódik a ház”. De bármit emelek ki, eltakarja a sokféle figyelmet, érzékenységet, tapasztalatot, konkrétat és absztraktot, ha A poéta címűt említem az európai költőről és költészetről (és a kudarc esztétikájáról), akkor már nem marad hely a szóra a földi állat- és növénykert folyton szaporodásra kész, megszámlálhatatlanul megnevezett, fölvázolt, leírt változatáról, a nyíló perspektívákról és rózsákról, a baziliszkusz tekintetéről, a szerelmekről, az elvont kategóriákba rendezett anyagok törmelékeiről, kódexek fedőtábláiban túlélt szavakról, egy Honda keréknyomáról.

Prózaíró

Ez is olyannyira többrétű, hogy ha méltányosan tagolni próbáljuk, valami méltánytalanul nem kerül taglalásra. A regények, egy életműre való, a Kezét reá veté, hogy lásson elsőtől a Judith, avagy a baltás gyilkos felesége 2022-esig tucatnyi. Kisprózák, kisregények, novellák, rövid történetek. Esszék, egy folyamatosan figyelő és elmélkedő magyar és közép-európai értelmiségi gondolatainak sűrítményei. Ezekben, miközben újra és újra, más megközelítésekben írja Veszprémet, főszereplőként, apró részleteiben ismert modellként vagy akár csak a történet háttereként, egészében mégis nagyvilági a perspektíva. A magyar irodaloménál jóval tágasabb hagyományokat mozgat, regénypoétikái sem innen nőnek ki, és a szemhatárok európaiak, kiemelt figyelemmel a Mediterráneumra.

Otthonosan mozog különböző történelmi, művelődéstörténeti korszakokban, és szívesen mozgatja hőseit is ezekben, láttatva az emberben az állandót és a lassan változót, a fajban és a társadalmi lényben a kultúrától és időtől alig érintett egyetemest, de különösen izgalmas a legutóbbi két regényének, a 2019-es A tenyérjósnak és folytatásának, a 2022-es Judith, avagy a baltás gyilkos felesége címűnek a nagyon kortárs és voltaképpen a most formálódó jövőt is problematizáló perspektívája. Bátran és radikálisan nyúl a kortárs világ mediálisan közvetített (és nyilvánvalóan fikcionált) „valóságához”, egyetlen szerteágazó nagy történetben fogja át a késő Kádár-kor és a belőle kiburjánzó, áttéteket képező, következményeit máig tartóan maga után húzó, a nemzetközi összefüggésekbe is maga után vonszoló magyar világot.

Képzőművész

Alkotói pályája kezdeteitől kimozdul a képzőművészet területeire, foglalkoztatja a képek sajátos léte, működése, illetve az irodalmi szövegek hordozóinak, közvetítőinek vizuális jellemzői. Része ezeknek a kereséseknek az alkotói és a befogadói reflexek provokálása, izgatása is, jel és jelentés összetapadásának akadályozása, az értelemadó automatizmusok kisiklatásának szándéka. Jóformán fél évszázada ott vannak művei a magyar kísérleti és konkrét költészetet reprezentáló antológiákban, képverseit pályája kezdeteitől nagyra értékeli az erre a médiumra érzékeny közönség és alkotói közeg. Hangya című képverse, amely a „g” betű hangyaformájával játszva jel és jelentés automatikus összetapadásán ironizál, az 1982-es Ver(s)ziók nemzedéki kísérleti költészeti antológia óta számos válogatásban megjelent, képversei szerepelnek a több évszázados magyar vizuális költészeti hagyományt reprezentáló, Aczél Géza által szerkesztett 1984-es Képversek kötetben.

Géczi János munkája

Géczi János munkája

A vizuális költészettel, a képvers változataival kísérletezve látja meg az utcai és út széli roncsolt plakátok esztétikáját, és növeszti ki belőle dekollázsművészetét. A párizsi Magyar Műhely kiadásában megjelent 1991-es Concrete című kötete már tartalmaz kézzel vagy az idő által roncsolt felületek látványával dolgozó alkotásokat. Egyik meghatározó formája ez a világhoz való sajátos művészi viszonyának, szüntelen hermészi készenlétének, annak, hogy ne pusztán közlekedjen, célelvűen áthaladjon a világ dolgai között, hanem alkotó figyelemmel folyton újra felfedezze és kitalálja felhasználási lehetőségeit. Ezek a plakátokkal dolgozó alkotások már messze távolodnak a képversektől, az irodalom világával legfeljebb a jelentésadásokhoz, értelemlétesítésekhez való polemizáló viszonyuk révén hozhatók kapcsolatba.

Rózsakutató művelődéstörténész

Rózsás könyveinek számát nem tudom, de közelítenek a tízhez. Nagyot nem tévedhetek, ha azt állítom, hogy per pillanat ő tud a legtöbbet a földkerekségen a rózsák kultúrtörténetéről.

Szerkesztő

Szerkesztői munkássága középpontjában az Iskolakultúra neveléstudományi folyóirat áll, évtizedeken át üzemszerűen menedzseli a közoktatás és az egyetemi oktatás támogatásán túlmutató tudományos jelentőséggel. Létrehozta a folyóirat könyvsorozatát, több tucat tudományos kiadvánnyal. De ott figyel már Ilia Mihály környékén a hetvenes években Szegeden, a Tiszatáj körül, úgyszintén huszonéves csak, amikor feltűnik a Mozgó Világban, a legjobb, történelmi jelentőségű időszakában. Ezt követően, a betiltások, megzabolázások idején szervezi meg Veszprémben a Visszhang folyóiratot, egyetemes magyar irodalmi hatókörrel, amíg a fejükre nem koppintanak. Az ő kezdeményezése és szervezése a vajdasági symposionisták Veszprémbe telepítése a kilencvenes évek legelején, ott bábáskodik az Ex Symposion folyóirat indítása körül.

Az Iskolakultúra működtetésével párhuzamosan az ő érdeme a veszprémi, egyetemes magyar irodalmi hatókörű Vár Ucca Tizenhét folyóirat alapítása 1994-ben, szerkesztése hat évfolyamon keresztül, ezzel párhuzamosan a Vár Ucca Könyvek sorozatának beindítása, szerkesztése – és bizonyára voltak még további párhuzamosságok: tematikus blokkok, teljes számok különböző folyóiratokban, Kalligram, ÉS, Életünk, Műhely és a többi, szerzők, szövegek menedzselése akár egyenként is folyóiratok felé, ajtón ki, ablakon be és fordítva.

Legutóbb pedig a Séd veszprémi kritikai lap alapítása, szerkesztése Veszprém kulturális életének kritikai figyelemmel kísérésére, napi munkával, események, szerzők, szövegek követése százszámra, millió telefon, üzenet, e-mail, újabb és újabb emlékeztetők, rákérdezések, újraszervezések, számok összerakása, tördelése, koordináció, feszes tempóban, váltott lovakkal, tántoríthatatlanul. És persze itt is a könyvsorozat beindítása, a Séd Könyvek, hiánypótló és agilitása nélkül soha meg nem valósuló kiadványokkal.

Veszprém

Ha csak A szélbe burkolt város című 2014-es Veszprém-gyűjteményes kötete lenne, az sem lenne kevés. De műfajoktól, beszédmódoktól függetlenül bárhol felbukkanhat, felismerhetővé válhat Veszprém fő témaként vagy érintőlegesen, domináns helyszínként, elmélkedés tárgyaként vagy a magától értetődően legjobban ismert civilizációs közegként, amelyben megbeszélhetők, megvilágíthatók konkrét idők, társadalmi helyzetek, amelyben modellezhetők fikciós világok. Ide köti önmagában több évtizedes alkotói, szerkesztői, szervezői, kutatói, egyetemi oktatói s egyáltalán szervezkedő, kezdeményező jelenléte. Nem tudom, hogy város kapott volna ilyen mértékű, szövegszerűen is dokumentált figyelmet lakójától, mint a debreceni, majd szegedi tanulmányok után ide települt, itt sokat élt, de innen folyamatosan útra kelő, aztán elköltöző, mégis mindig jelen lévő Géczitől választott városa.

A nemzedék, a pályatársak

Most csak a verseskötetek ajánlásaira, témáira, megszólításaira, utalásaira gondolva: mennyi odafigyelés, ragaszkodás, összekapaszkodás a nemzedék- és pályatársakkal, igyekezet, hogy az egyéni életműveken és a huszadik századi esetlegességeken túl szövődjön, legyen és látszódjon a magyar irodalom és társművészetei kortárs világa, a reformkorihoz vagy a század eleji modernséghez hasonlítható ambíciókkal, hogy ne ilyen, hanem egy nagyobb, jelentőségteljesebb, a saját ambícióihoz közelebb álló kultúra részese lehessen.

A társak műveire való figyelmen túl szerkesztőként is újabb és újabb projektekkel áll elő, mintha saját maga életművén túl a pályatársakét is gyarapítani kívánná és meg kívánná emelni, a tevékenyeket még tudatosabb, a tétovákat és tunyákat ambiciózusabb kultúratermelésre ösztökélni.

És amiről nem győzök már írni, a szociográfiák, a régi Vadnarancsok, aztán a Likó Marci-féle Bunkerrajzoló, a dalszövegek a Vad Fruttiknak, a színházi kísérletek, beszélgetőkönyvei, tankönyvei, a százféle rendezvényszervezések. Elképesztő. Elképesztő, mondogatja, ha valamire nagyon rácsodálkozik, akár jó, akár rossz értelemben. És ahogy sorolom, mindez együtt, egyszerre s felváltva, egyikben elfáradva pihenésképp váltva a másikba, magamaga váltott lovaként.


> Géczi János: Lamentáció a tengeren