Visszavágyom, pedig…
immár minden jobb lesz,
de hiányozni fogtok, drága
kis elátkozott, izzó szarvú,
szomorú tekintetű Ördögeim!
Megszerettelek titeket,
ártatlanul elüldözött büdös
kis bűnöseim, s emberkék!
Milyen tisztelettel adtatok
nekem, a majdnem
semmitekből, mindent!
És mennyi igazán mély,
szenvedéstől és könnyek sójától
dagadtra mart szempár meredt
ott rám, reménykedve,
kérőn, könyörgőn!
Várnak a mulatságok, drága
pezsgők, méltóságok,
erényben megőszült és
megdicsőült pályatársak,
salátástálak, savanyú,
mennyei virágszálak,
lucskos, boldog éjek.
Napok, pihenések, vihogások,
hinták, cseprőségek,
loncok és elismerések.
De nem! Nem tudom feledni
a nyomor vakond-éltű óriásait!
Visszavárnak gyönyörű
szörnyszülöttek, csúszó-mászó
elvetemült pondrók, férgek.
A jók! Nem tudlak Titeket többé
a közöny bugyborékoló
mocsarában fulladozva hagyni.
Elhagyni, ottfelejteni,
vérben, sárban, üszkös lábbal,
bajban, fertőzésben.
Bélpokollal, pestisesen,
kínban és kikötve, tehetetlen,
megfeszített vonaglásban!
Ti vagytok ott a szebbek,
az Ist’n sem tapasztalta örök
haldoklásban, merengő,
szolgaságba taszított, vörös
ajkú, bukott angyalokra bízva,
sebeteket átharapva, szétkaparva,
húgyban-szarban ziháló hősök!
Ez mind-mind tévedésből történt!
Egy rossz szó, egy félreértés,
egy irányt vesztett, lesújtó balta,
véletlen, megbocsájthatatlan késés,
elírás, elkülönülés, varázsgömb,
rosszul alkalmazott gyógyszer,
egy adag riadalom, teljesen mástól!
Egy kísértés, egy félrelépés,
egy elsietett ítélet,
és ott vagy! Lezuhansz.
A falak nyirkosak, csúsznak,
vissza út nem lehetséges!
Nem akarlak feledni, Te volt
szépség, egykori őszinteség,
a herceg és a szeretője,
lónak kitörött lába, elvesztett kegy,
egy elkésett vonat, egy intrika,
záptojás a madártejben,
fészkéből kiesett madárfióka,
bakanccsal agyontaposott
anyabéka utolsó nyösze,
kipuffanó szempár.
De szép volt, és de ócska immár
a Mennyország minden bibircsókja,
hamis csókja, púdere,
rémálommá váló dajkameséje,
vándordala, söröskriglije,
papírgalacsinnal megakasztott,
alattomosan csaló másodkasszája!
Hamis elszámolása, aranypénze, hitele!
A halál kaszása vigyen inkább lefelé,
nehogy, Ist’nem, Feléd! Ne a fénybe!
Inkább a becsületes, hányadék-taknyos
pusztulásba! A pókok és belet
csipegető gonosz madarak,
csókák, dögkeselyűk közé,
mert ha az, és ott, az van,
akkor minek az üdv, minek szobor,
emlék, megannyi ünnep, halotti tor,
laudáció, megemlékezés?
Miközben a pór, a szenvedő,
az igazi, a véges-véres véglény él,
eszes kissrác, meggyalázott lányka,
ásóval fejbevágott derék férj,
anyarabszolga, nők, daliák, öregek,
aggok és gépre kötött beteg
emberi lények köztünk élnek, itt!
Itt, a gyönyörű, tüzesen perzselő
élet iszonyú poklában!
Minek, ha tort ül a közöny?
Nekem mennem kell!
Le oda is, és … figyelmezni!
