„Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-lévő. De közös lényegük, a létezés, nem pusztuló, nem határolt, nem egyéni, nem külön-lévő. A létezés mindenben azonos.
A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés.
Az ember az egyetlen, aki a változókban a névvel-rögzíthetőt keresi: értelme van.
Az ember az egyetlen, aki önmagában az egyéni és feltételes dolgok alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van.” (Weöres Sándor: A teljesség felé. A létezés)
Ghyczy György lelkével, lelkének lenyomataival 2024 tavaszán a Bácskai Művelődési Központ kiállítóterében találkozhatunk. A művész hitvallása szerint alkotásaival megpróbálja megfogalmazni azt az utat, amely az övé, s amely a gondolkodó művészek útja. Számára a művészetnek az életre azonnali hatást tevő jelenségnek kell lennie, ami nem azért hatásos, mert tudományos analízisek és értékkutatások eredményeit integrálja, vagy egyszerűen racionális érveket használ (hol is találnánk meg őket?), hanem mert egy erőteljesen önmaga által közvetített atmoszférával rendelkezik, ami az oksági kapcsolatokkal és az objektív evilági törvényekkel, valamint az anyagival is szemben áll. Ez az attitűd teszi nyilvánvalóvá számunkra, hogy a művész nem ért egyet a művészet 21. századi halálának vagy megszűnésének gondolatával.
Ghyczy György: Fárai rabjai
De miért is beszélek a művészet halálának kérdéséről? Pontosabban fogalmazva az alkotás és a néző, a befogadó közötti kapcsolat, tehát a mű befogadásának, megértésének problémáiról, okairól, a mit ábrázol a kép? kérdéséről. Álljunk meg egy percre, és gondolkodjunk el a gondolkodó művész és a kiállítást látogató gondolkodók közötti párbeszéd egyik leggyakoribb kérdésén: hogyan kell a kortárs művészethez közelhajolnunk, hogy értsük, hogy lássuk helyét a modern művészet történetében? Vajon az általunk megszokott formában összeillik-e még a művészet (úgy, ahogy azt eddig megszoktuk) és a róla szóló művészettörténet? A művészettörténet végén persze nem azt kell értenünk, hogy a művészet tényleg a végpontjához érkezett volna el, hanem inkább azt a felismerést jelenti, hogy a művészetben éppúgy, mint annak történetében a megfogalmazások módjában talán kimerülni látszik a folytonosságnak az a tradíciója, amely a modernek fellépése óta élt, és mindannyiunk számára jól ismert formák kánonjává vált.
Annak idején úgy szólt a tézis, hogy a művészettörténetből, amelynek belső logikáját nagy előszeretettel szokták a mindenkori korstílushoz vagy annak változásaihoz idomítani, eltűnőfélben van az éltető cél. És nem csak eltűnőfélben van, de hiányzik a lényeg is: hiányoznak az abszolútumok, szinte mindnyájan csak egy folyamat részeivé váltunk. Feloszlóban van az a kulturális és társadalmi környezet, az a keret, amelyhez a kép, a művészet tartozik. A 19. században a művészeti tendenciák, elvek körül még oly sok izgalmas és vérre menő vita alakult ki, amelyek a 20. században elvesztették az élüket, és a művészet befogadói, értelmezői és megértői az egyetlen kötelező érvényű művészettörténetet is egyre több különböző fajta művészettörténeti koncepcióval helyettesítik, s ezek módszereiket tekintve ugyanúgy elférnek egy gyékényen, mint amilyen békésen a kortárs művészeti irányok is megférnek ma egymás mellett.
Ghyczy György: Hullám
A művészek szakítottak azzal a lineáris jellegű történelemfelfogással, amely arra kényszerítette eddig őket, hogy a művészettörténetet mintegy „továbbírják” a jövőbe, s ezzel egyidejűleg kérlelhetetlen harcot folytassanak a művészet eddig megszületett formái ellen is. Megszabadultak mindattól a példaképtől és ellenségképzettől, amit eddig a művészettörténet játékszabályai írtak elő a számukra, s otthagyták azokat a régi műfajokat vagy kifejezési eszközöket is, amelyekben a játékszabályok egyúttal a haladás irányát is mindig megjelölték, és ezzel mozgásban tartották az eseményeket. A művészetet interpretáló szakemberek felhagytak azzal, hogy továbbírják a régi értelemben vett művészettörténetet, és a művészek is szakítottak azzal, hogy műveikkel egy ilyenfajta művészettörténetbe illeszkedjenek.
Így érkezünk el ahhoz a pillanathoz, amikor a régi darabban felcsendül a szünetre invitáló jel, s ahonnan visszatérve észrevesszük, hogy már nem a régit, hanem egy új darabot játszanak, amelyet azonban a közönség a régi műsorfüzettel a kezében próbál nyomon követni – és ért szükségszerűen félre. Tegyük le kezünkből ezt a régi műsorfüzetet, ne higgyük el, hogy a művészet halott, és nézzünk Ghyczy György alkotásai között a saját szemünkkel körbe!
Ghyczy György alkotásai, belső tájképei, gondolatainak sajátos szabásmintái, formai feszültségei az üres és csendes terek, a megformált jelkombinációk, a hömpölygő színfolyamok, a pozitív és negatív, a kitörés és a depresszió, a véletlen és a rend, a szabadság és az ellenőrzés, a zuhanás és a repülés ellentéteiben gyökereznek. Munkái emlékezetünkbe idéznek szétmálló történelmi városfalakat, épületek romjait, parasztházak oldalát, piramisok köveit, az asszír és egyiptomi piktogramok eltűnő jeleit, amelyek elutasítanak minden észszerű magyarázatot, mégis felidézik a valamikor lehetséges életek valóságát. Más képek elveszett kontinenseket, elpusztult erődítmények alapfalait, krátereket, a föld felett futó szélben formálódó homokdűnéket „alakítanak”.
A látvány ellenére nem metafizikai értelmű, hanem nagyon is földi képek ezek, amelyek azonban visszacsalogatnak bennünket a gondviselés láthatatlan régióiba, sorsunk, az ember létezésének korábbi szakaszaiba. Intenzív, szuggesztív, vastag, de finom és erős színekkel átsugárzott felületei bizonytalanná teszik a jelenidő használatát velük kapcsolatban: festői történései archaikusak, melankóliájuk mai. Távolságtartó a méltóság és a komorság, ami a közegük, mégis pozitív ellenanyagokat bocsátanak ki a megfoghatatlanul határtalan, az embert elbizonytalanító univerzum, a magfúzió, a géntechnológia, a futurológiai projektek virtuális rögtönzéseivel szemben. Ghyczy György múltba mutató, de nem a múltba forduló ellenképeket teremt, a gondolkodó és érzelmes ember acsarkodásaként a nyughatatlan high-tech eufóriával és a jelentéktelenségek özönvizével szemben.
Ghyczy György: Színek és jelek bűvölete
Ghyczy György festésmódja lendületes, szenvedélyes, gesztusai néhol zaklatottak, néhol méltóságteljesen, nyugodtan hömpölygők, a képzelőerő gazdagsága kiemeli munkáit a kortárs festészet impulzusai alól. Ecsetkezelésének szenvedélyéből nem feltétlenül következik, hogy formarobbanásai, metszetei és színei kizárólag amorf alakzatokhoz, formákhoz vezetnek. Munkái jellegzetes középúton maradnak az absztrakció és az objektivitás jegyében tájakat, néhol szereplőket (eseményeket) és a valóság viszonylatait leképező módszerek között. A szubjektív összefüggéseket sokkal erőteljesebben jelzi tájképeiben, mint grafikai lapjain.
Ghyczy György orientációja tus- és akvarellmunkáiban, vegyes technikával készült papírlapjain azon az ésszerű felismerésen alapul, hogy a művész feladata a puszta oksági viszonyok, a számítások és tervezhetőség határait átlépni, és ebben a törekvésében a romantika, a szimbolizmus és a szürrealizmus is segítségére van. Munkái Baudelaire gondolatait juttatják eszünkbe: „…az ismeretlen mélységében megtalálod az újat”. De az új és a történeti érték elválaszthatatlanságának Motherwell-i gondolata is megjelenik lapjain: „egységes testbe tömöríteni a múltat mindazzal, amit csak a jelenben ragadhatunk meg”.
Ghyczy György: Történelmi anzix, 2023
Vonalas, improvizációs munkáiban a dekoratív síkfestészet hagyományait követi: szintetizálja a költői eredetiséget a váratlan képzettársításokkal, nagy erejű, szuggesztív jelekben, piktogramokban egyesíti gondolatait és asszociációit, úgy, hogy az illuzionizmusnak nyomát sem lehet felfedezni. A szerkezetet jelző vonalak, a nagyobb összefüggéseket (hálózatot) sejtető vékony tusrajzok és az egymástól jól elkülönülő színmezők esztétikai kérdéseket is felvetnek. A művész a festést mint folyamatot tekintette részben a jelentésnek magának – hiszen az eszköz is üzenet.
Megkerülhetetlen minőségű rétegei alkotásainak a jelképiség, a síkszerűség, az érzékiség, a spontaneitás, a biomorfizmus és az absztrakciós készség. A történeti idő mélységében feltáruló, emlékekkel és képzettársításokkal, de valóságos tudással is alátámasztott víziókat rögzít munkáiban.
Ghyczy György tájképeiben valamiféle hagyományos értelemben vett esztétikai programot kísérel meg teremteni. Sűrű, olykor reliefszerű élénk festékanyaga, színformái átlépik a festmény vásznának geometrikus határait, alkotásai olykor folytatódnak egy másik munkában. Geometrikus és spontán tájképei párbeszédet folytatnak, történeteket mesélnek el a meghatározatlan hátterekkel, szabálytalan karakterűek, végtelenek, mint a gondolat, de nem formátlanok. Néhány festménynek a címében is ez olvasható: Égi létra, Vörös fal előtt, Forgok az áramlásban.
Ghyczy György: Forgok az áramlásban
Legalább kétértelmű, szimbolikus kompozíciókat hoz létre, amelyek tájképi, életképi benyomást éppen úgy keltenek, mint azt az érzést, hogy az átváltozások folyamatában egyszerre emberi alakokról is, vagy más figurációról is szó van. Kis gnómok, apró idolok, démonok, állatok alakulnak át tájakká, és vissza, mint a Hullám, Az idő fontos, Rabok az ég felé című munkáiban. De élnek alkotásaiban az olyan elfelejtett dolgok emlékképei is, amiknek általában nem tulajdonít az ember nagy jelentőséget. Az asszociációk felismerésekor a néző pillantása egyszer csak mozgékonnyá válik, ugrál egyik látványról a másikra, másodpercenként ezerszer cikáz közöttük fel és le, jobbra és balra, indul és megáll. Közben pedig adatokat gyűjt. Tekintetünk szinte szövetet sző a kép előtt. Valamiféle szőnyeg jön így létre, amelyben kapcsolódni tudnak a legképtelenebb adatok is.
Ghyczy György festményei mintha a valóság és az álom, a gyakorlati és a spirituális cselekvés közé kifeszített vászonként működnének, felhasznált jeleik következetesen két- vagy többértelműek. Ennek megfelelően ezek a munkák közvetítő feladatot is szolgálnak az objektív tárgyszemlélet és az absztrakció között. Több értelemben használható fantasztikus valóságát a hit és a misztikum területén kívül építette fel, és csak amint afféle kommentátor állapítja meg róla, hogy benne az anyagiság mágikus csodái találhatók meg. És ez Ghyczy György számára a világ maga, az igazi természet: a személyes és kollektív, társadalmi és naturális részleteivel együtt. Alkot, mint egy primitív varázsló, aki igénybe veszi a technikai, kémiai tudományok fejlett termékeit is annak érdekében, hogy atavisztikus varázsszertartásai sikerüljenek, és mint aki azt hirdeti, hogy a műalkotásnak semmi dolga a szemmel, de az elmével annál inkább.
Hogy keretbe zárjuk a kiállítás alkotásait, újra Weöres Sándor gondolatát idézem:
„Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez. Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér.” (Weöres Sándor: A teljesség felé, A mozdulatlan tudás)
