A fénykép a megjelenésétől fogva feszegeti a tér-idő, a valóság-virtualitás és az igaz-hamis fogalmak határait. A fénykép meghatároz egy időt, egy teret, egy személyt, egy eseményt, a valóság illúzióját nyújtja. Roland Barthes gondolatai a fotográfiában látott igazság és a vitathatatlan hitelesség médiumáról a mai vizuális világban meginogni látszanak. „Fotográfiai ábrázoltnak nem azt a fakultatíve valóságos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképezőgép lencséje elé állított szükségszerűen valóságos dolgot, azt, aminek híján fotográfia sincs. […] A fotográfiát nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valóság és a múlt együtt van jelen. Minthogy ez a »kényszerhelyzet« csak a fotográfiára jellemző, kizárásos alapon ezt kell a fotográfia lényének, noémájának tartanunk.”(1)
Valójában azonban úgy gondolni a kommunikációra, mint ami vagy igaz, vagy hamis, egyfelől nagyon megnyugtató, másfelől teljes mértékben téves megközelítés. Egyrészt a privát fotózásból adódó hihetetlen mennyiségű képtermelés ma már nem is materializálódik, kijelzőkön vagy képernyőkön él. Az internetfelhasználók napi szinten több millió képet töltenek fel a világhálóra, személyes híreket közölve. A képi megjelenés ráerősít a kép valóság- és hírértékére. Bizonyos manipulált képek futótűzként terjednek például a közösségi oldalakon, és ezekről nagyon sokan azt hiszik, hogy igaziak, valóságtartalmukról meg sem győződve. A másik oldalon a hírközlésben az objektivitás elve tartja magát a professzionális újságírók körében. Az újságírók híreket termelnek, és ezek mellé megerősítő dokumentumokként szerkesztenek képeket.
A hamis kép a fotótörténetben is gyakran feltűnt, és a mai napig megjelenik. Hippolyte Bayard-nak tulajdonítható az első ilyen kép. Halottnak tettette magát, majd a következő szöveget írta az Önarckép vízbefúltan című fényképe hátsó oldalára: „A holttest, amit ezen a képen látnak, ama Hippolyte Bayard-é, annak az eljárásnak a felfedezőjéé, melynek felséges eredményeit éppen most látták, vagy éppen most fogják látni. Amint ismeretes előttem, ez a tehetséges és fáradhatatlan kutató körülbelül három esztendőn keresztül foglalkozott találmányának tökéletesítésével. Ámbár ő maga azokat tökéletlennek találja, az Akadémia, a király és mindazok, akik ezeket a képeket látták, csodálkoztak, mint ahogy most Önök is csodálkoznak. Mindez sok megbecsülést szerzett neki, ellenben egyetlen centime-ot sem. A kormányzat, mely monsieur Daguerre-nek túlságosan sokat is adott, kijelentette, hogy monsieur Bayard érdekében nem tehet semmit. Így hát a szerencsétlen vízbe fojtotta magát, Ó, emberi állhatatlanság! Művészek, tudósok és újságok hosszú időn át foglalkoztak vele, és ma, hogy néhány nap óta fel van a hullaházban ravatalozva, még senki sem ismerte fel, és senki sem érdeklődött iránta. Azonban, Hölgyeim és Uraim, beszéljünk másról, mert félek, hogy orrukat a nagy részvéttől el fogják húzni, annál is inkább, mert, amint észre vehetik, az ábrázolt ember arca és kezei máris kezdenek rohadni. 1840. október 18.”(2)
A sokat hangoztatott „valóságábrázolás” a média bizonytalan kifejezései közé tartozik. A különböző sajtóorgánumokban megjelenő képek a befogadóval együtt hoznak létre egyfajta alternatív valóságot, amelynek kérdéses a hitelessége. A Fictures című könyvben különleges emberek láthatók, mellettük életük fontos eseményei szöveges formában. Emberábrázolás és képaláírás. A kép, a szöveg és a befogadó háromszögéből születik meg egy sajátos valóság, amely lehet, hogy igazi, de az is lehet, hogy nem az. Az anyagi világhoz erősen köthető, archaikus technika (nedves kollódiumos és zselatinos száraz lemezekre készültek a felvételek) a jelen, a valóságos, a megtörténtség érzését erősíti.
Hivatkozások
1 Roland Barthes: Világoskamra, ford. Ferch Magda, Bp., Európa, 1985, 88.
2 Hermann Speer: A fényképezés egy mellőzött feltalálója, Fényképművészeti tájékoztató, 1961/2, 52–53.
