Képzőművészeti kiállítások megnyitásakor úgy próbálom leplezni zavaromat, hogy nem leplezem hozzá nem értésem, miszerint nem művészettörténészként, hanem filmesztétaként kaptam a megtisztelő felkérést Krajcsovics Évától és lányától, Zséger Oliviától. Filmesként mindig keresem a kapcsolódási pontokat a művészeti ágak között, s igyekszem olyasmiről beszélni, amihez talán valamennyire értek. Nos, ezúttal különösen könnyű a helyzetem, hiszen Zséger Olivia fotóművész, ráadásul a fényképei mellett egy rövid filmetűdje is látható a kiállításon.
Zséger Olivia: Leképezés (két kép a sorozatból)
Oliviával egy fotó és film kapcsolatát vizsgáló kurzuson és az annak eredményeként megvalósuló kiállításon találkoztam nem olyan régen a Capa Központban. Éva festményeit viszont régóta ismerem, s talán mondhatom, hogy bensőséges viszonyban vagyok velük. Végül, de nem utolsósorban segít a kiállítás címe. A Leképezés ugyanis nemcsak magában rejti a kép fogalmának többféle jelentését (festmény, fénykép, mozgókép), hanem a fényképezés, filmezés aktusára is utal. Ahogy mondani szoktuk, leveszünk valakit vagy valamit…
Zséger Olivia: Leképezés (két kép a sorozatból)
Olivia rövid etűdje mozgókép, azaz film, fotói pedig sorozatot alkotnak, s így emlékeztetnek a hagyományos filmszalag állóképeket tartalmazó „sorozatára”, amit a vetítés közben mozgó képnek érzékelünk. Avagy más megközelítésben a fotók sorozattá szerkesztése magában rejti az egymásból következés ok-okozati és időbeli, azaz narratív logikáját. Sőt, a fotók tekintetében még tovább mehetünk, hiszen nem egyetlen, hanem több, kisebb sorozatról van szó; epizódokról egy nagyobb elbeszélésben.
Zséger Olivia: Leképezés (két kép a sorozatból)
A fotókon azonban egyáltalán nem, vagy csak nehezen azonosítható tárgyakat látunk; formákról, élekről, hajtogatásokról, gyűrődésekről „szólnak” a fényképek, így történet sem kerekedik ki sorozatukból. Inkább eseményszerűségről van bennük szó – arról viszont hangsúlyosan. Mintha a fotók alkotóját – és ez a rövid, ugyancsak fekete-fehér etűdre is igaz – nem az idő „bebalzsamozása”, hanem a változás, az alakulás kimerevítése érdekelné; a dinamika pillanatnyisága, amikor éppen valami előtt és után vagyunk.
Különös módon, Krajcsovics Éva itt kiállított képeiben is megjelenik a történetiség: események és azok szereplői. Nem mint sorozatban, hanem önmagukban, pontosabban a címükben: A falról (D. L. emlékére) felveti a kérdést, mi van mögötte, mit takar az a bizonyos fal; az Itt járt (Egy festő emlékére) esetében vajon ki járt itt; az Aranyló háttér minek/kinek a háttere; az Üzenet kihez szól?
Krajcsovics Éva: A falról, 2024
De nem szeretném ezeket a talán erőltetett kérdéseket forszírozni, hiszen mindkét kiállító művész anyagának akad olyan aspektusa, amely ugyancsak azonosítható filmstílusként, ez pedig a minimalizmus, illetve az úgynevezett slow cinema irányzata. Lassú vagy az eszközeit szigorúan korlátozó film – sejthető, hogy nem a népszerű filmkultúra darabjaiban találunk ilyesmire példát, hanem ellenkezőleg, a radikális szerzői stílust képviselő, sokszor avantgárdnak nevezett alkotók között. Az itt látható művek sem könnyen értelmezhetők, ám visszafogottságuk, eszköztelenségük éppen arra hív, hogy ne az értelmüket keressük.
Krajcsovics Éva: Egy festő emlékére, 2024
A film rendkívül telített médiumában ez a stílusirányzat hasonló hatásra törekszik – hogy csak magyar példákat mondjak –, Kocsis Ágnes minimalizmusától Tarr Béla lassúságáig. A fekete-fehér fotókon néha alig kivehetők a formák, a filmetűd képsoraiban pedig szinte semmi sem történik.
A festmények viszont színesek, sőt, nagyon is színesek – voltaképpen nem állnak másból, mint egyetlen vagy mindössze két színből és néhány vonalból. Krajcsovics Éva művészetének régóta zajló letisztulási, egyszerűsödési folyamata a különféle, önmagukban is meditatív témáktól jut el a tiszta színig, amely, mint Festőnaplójában írja, az egyetlen „mondanivalója”.
Krajcsovics Éva: Üzenet, 2024
A kiállítás nézőiként, a minimalista színeken és formákon, a fekete-fehérben rögzített eseményeken keresztül juthatunk el a csendhez és az élethez. Talán nem a közismert zsánerhez, hanem a fogalom etimológiájához, amelynek jelentéséből valóban minden csendélet táplálkozik, s amely most mintegy különállóan, eredeti alkotóelemeiben, csendként és életként tárul elénk.
