Muzsikus mese
„Hol volt, hol nem volt… Volt egyszer egy nagy város. Széles kék folyó partján feküdt, a másik vége pedig dombokra futott föl, melyeken már csupa kert volt és csak fényes, nagy paloták, meg egész kis viskók. Hát a legmagasabb dombon, épen a legszebb villának a legszebb parkja mellett egy szegény kertész virágos kertecskéje lapult meg. A házikója is a kerítésfalhoz épen a fehér ház tövibe volt építve, mint egy madár szárnya alá.”(1)
Nyolcadik mese
Hol volt, hol nem volt… Volt egyszer egy nagy város. Széles kék folyó partján feküdt, a másik vége pedig dombokra futott föl, melyeken már csupa kert volt, körülötte magas házak. Hát a legmagasabb dombon, éppen a legmagasabb házak között egy kis házacska lapult meg. Éppen egy nagy ház tövibe volt építve, mint egy madár szárnya alá. Külsőre hasonlított a többi házakhoz, meg nem is. A legfurcsább az volt, nem lehetett tudni, ki lakik benne. Pedig sokféle nép felkereste, de még egy napig se maradtak ott. Mondják, folyton változtatta belső önmagát. Időnként barátságos, embercsalogató látványt nyújtott, majd komor, sötét színt vett magára, aztán fa, kő, fém és mindenféle egyéb szilárd, de néha puha, hajlékony anyagok jelentek meg, kissé elbizonytalanítva az arra járót. Azt is beszélik, hogy furcsa hangok szűrődtek ki, zörejek, de kellemes zenei hangok is, sőt sikítozó női hangokhoz, avagy férfiasabb beszédhez hasonlóak. Ezek a pillantok gyakran megállították az oda igyekvőket, óvatosan lestek be az ajtórésen. Ami amúgy gyakran nyitva állt, ha pedig zárva, akkor rá volt írva a következő nyitás időpontja.
Történt, hogy arra járt egy vándor. Furcsa egy vándor volt. Mindig egyedül vándorolt, ugyan sokszor hívták be portákra, marasztalták, de ő nem tudott hosszan maradni, mindig odébb állt. Valaha négy jóbarátként egy irányba indultak, mígnem keresztúthoz érve szétváltak, mentek a négy égtáj felé. Néha újra keresztezték egymást útjaik, amelyek örömteli pillanatok voltak.
Szóval ez a vándor belesett a félig zárt ajtón, és legnagyobb örömére egykori vándortársát vélte felfedezni másodmagával egy nagy rakás falra akasztott jelbeszéd között. Furcsák, érdekesek, megfejtésre várók voltak ezek a jelek. Valamiféle üzenetet akartak átadni, de nem csak neki, gondolta a vándor. Valóban, hirtelen azt vette észre, nincs egyedül. Mennyi kíváncsi ember, és milyen csendben állnak. Hát igen, a falakon lógó sok színes folt, monokróm felület, firka, fotórészlet kezdett egymásba folyni, megszilárdulni, mint egy fekete gránit. És akkor előtűnt rajta a közös üzenet: „Fehéren, mint palatáblán az írás, kótavonalak voltak rávésve és hangjegyek. Az a dal: a kettőjüké.”(2)
A Negyven címet adták a kiállítók az itt látható tárlatnak, negyven kép bemutatásának. Molnár Eszter szerint ennek személyes, mélyebb összefüggésekre utaló okai is vannak. Őt idézem: „Ő pedig sok időt akart adni valakinek magából, és arra vágyott, hogy ő is sok időt kapjon valakitől. (…) Ezért lett a negyven a mi számunk. És ezért készült negyven kép a kiállításunkra. Negyven idődarab, negyven lélegzet. Húsz Mikó F. Lászlótól, húsz Molnár Esztertől. (…) Keresztes Szent János negyven napig böjtölt, az özönvíz negyven napig pusztított Noé történetében. Izrael népe – akiket Mózes vezetett – negyven évig vándorolt a sivatagban mielőtt beléphetett az Ígéret földjére. Jézus böjtje a pusztában szintén negyven napig tartott, a negyven ezért lett a kísértés, a befelé fordulás és a lelki felkészülés idejének száma, valamint gyakran a halál és a feltámadás közti átmeneti időszak kifejezője is.”
Molnár Eszter: 20 kép
Ehhez hozzátennék még néhány negyvenest. Például néhány könyv: Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja, Moldova György: Negyven prédikátor, Ivan Sciapeconi: Negyven kabát és egy gomb, Mat Youkee: Negyven nap a dzsungel fogságában, Leiner Laura: 40 nyári nap.
Egy mondat a legkedveltebb magyar regényből: „Negyven törököt vertem le ma ezzel az egy kezemmel”. Hegedüs István mondja az Egri csillagokban.
A legsúlyosabb persze Jónás prófétálása: „Még negyven nap és elpusztul Ninive”.(3) Ninive végül nem pusztult el. Lakói jó útra tértek, és az Úr könyörült rajtuk.
„A kvantummechanika alapelve szerint a fény és az anyag egyszerre mutat hullám és részecske tulajdonságokat. Mindezt szuperpozíciónak nevezzük. Vagyis a rendszer ilyenkor olyan állapotban van, amikor bizonyos tulajdonságait nem tudjuk egyértelműen megállapítani. Azaz a részecskék egy időben több helyen, akár különféle állapotokban is lehetnek.”(4)
A Schrödinger macskája sokak szerint a fenti állítást jelképesen demonstráló kísérlet ideája volt. Ha egyáltalán megtörtént – teszem hozzá. Most viszont úgy tűnhet, fent idézett híressé, sőt mémmé vált egerésző egyik főszereplője jelen tárlatnak.
Három felfestett macska is látható körülöttünk. Eléggé egyformák. Az egyik festő szerint: „…ha a néző tud valamit kezdeni például Schrödinger macskájával, örül az ember. Ha nem ismeri az elhíresült gondolatkísérletet, még mindig ott van neki Schrödingerné macskája, a másodikról. Esetleg, Schrödingerné másik macskája.”(5)
Mikó F. László: Schrödinger macskája
Én viszont ezt a történetet kissé másképp látom. Ugyanis szerintem Schrödingernek nem volt macskája. Schrödingernének azonban volt három. Egy fehér, egy fekete és egy tarka. Schrödinger meg ki nem állhatta őket. Allergiás volt a macskaszőrre, folyton kezet mosott étkezés után, és lábat törölt, ha kiment a lakásból. Végül rávette feleségét, hogy egy történelmi magasságokba emelkedő fizikai kísérlethez adjon kölcsön legalább kettőt. Bezárta őket egy dobozba, mint egykor Weisz Erik szabadulóművész saját magát, és mire kinyitotta, egyikük hullámmá vált, a másik pedig részecskévé. Így sikerült átverni nejét, majd a maradék harmadikhoz egy hullámkartonlemezt vágott, rajta most is látható a nyoma, ezért aztán ezen fizikusról lett elnevezve szegény felkenődött állat.
Federico García Lorca talán maga sem gondolta, hogy 1928-ban, harmincévesen írt és először 1933-ban bemutatott színműve minő ismertségre és elismertségre tesz szert a műalkotások széles palettáján. Zseni volt ő, drámaíró, költő, zeneszerző, festőművész, színházszervező, néprajztudós.
Egy mondatban a műről: A félreérthető házasság Lorca művében halálhoz vezet, ilyen árat kell fizetnie az idősödő férfinak, ha fiatal feleséget választ.
A Don Perlimplin és Belisa szerelme a kertben sok színházi rendezőt és zeneszerzőt ihletett. Láng István 1962-ben írt hozzá zenét, első operaváltozatát Vittorio Rieti komponálta 1952-ben, a kortárs magyar nyelvűt pedig Vajda János a közelmúltban. Több előadása volt hazánkban is, legutóbb a Miskolci Operafesztiválon.(6) Itt és most viszont arra az előadásra illik gondolnunk, amelyet Katona Imre rendezett 1976-ban az Egyetemi Színpadon. Annak emléke ihlette ezt a szimbolikus festményt. Álljon itt néhány sor Lorca Ének a kis halálról című verséből Eörsi István fordításában: „Holdak halotti rétje, / vért rejt a földek árka. / Öreg vér pusztasága. // Fűből halálos égbolt. / Múlt és jövő sugára. / Por éje, csillogása. // Halállal találkoztam. / Föld rétje holtra válva. / Egy ember kis halála.”(7)
Aki ismeri a Tatort című német filmsorozatot, vagy annak egyik-másik epizódját, annak nem meglepő, hogy az azonos című képet az alkotó által homályosan látjuk. Ez a krimi lényege. Kérdés, kiderül-e végül a tettes, avagy marad a bizonytalanság, mint egykor Antonioni ikonikus filmjében.
Mikó F. László: Forró nyár
A Kilimandzsáró hava mint irodalmi remekmű, örök érvényű. Nem úgy maga az utolsó hó, ami úgy tűnik, gyermekjátszóhely méretű tavacskává zsugorodott, a hóba fagyott leopárdtetem is szelíd jelekké nemesült. Talán mégis van esély a menekülésre.
Habár tudjuk, Lassan gyógyuló sebek borítják testünket.
A gomolygó felhőkkel terhelt Ismerős tájból kivillan egy női test, még ő is ismerős. Ahogy ismerős a másik táj is, ismerősek a ködből ég felé törő karcsú oszlopok és a felettük elrepülő nikkel szamovár helyett az aranyló égi fény.
Néha úgy tűnik, Vége a régi időknek, és a Bizonytalan jövő előtt eljött egy Bizonytalan pillanat, amikor Távolközel sem találsz helyet, időt és társaságot Férfias játékok játszására.
Valóban nem maradt más, mint Sebzett Angyal létünk? Továbbá vörösboros, tárkonyos vaddisznópörkölt helyett gyűrött csomagolópapírról csipegetett Szegények vacsorája?
Remélem, maradt még remény, előttünk a Mikve, bele lehet lépni a tisztító vízbe, amelynek hatalmában áll megújítani az életet. És nem csak a hosszú Forró nyár idején. Akkor elmondhatjuk, valóban Vége a régi időknek, de ismét betörtünk „Új időknek új dalaival”, és „Mégiscsak száll új szárnyakon a dal”.(8)
Így állunk itt Az idő markában bezártan, Az eseményhorizont peremén – és bennünk a – rejtett idő.
Mikó F. László: Az idő markában
Ismét mondom, a fizikus és állítólagos macskája fontos szereplője jelen tárlatnak, hiszen a másik festő is vele indít: „Van egy kedvenc képem Hemingwayről. Frontális beállításban látjuk rajta az írót, ahogyan egy macskát tart a kezében. Magamban titokban Hemingway Schrödinger macskájának neveztem el. Ugyanis egy írónak meg kell tanulnia nem hazudni. Vajon ott van az a macska vagy nincs ott? Fog ott valamit vagy nem fog ott? A jövőt azonban nem ismeri senki.”(9)
Olyannyira nem, hogy megszokott és ezúttal is elvárt képi látvány helyett részben érintetlennek tűnő kis vásznak sorjáznak szemünk előtt. Ismerjük a fehér szín sokak által feltárt szimbolikus jelentéshalmazát, miszerint a teljes színskála összessége, a világosságot, tisztaságot, ártatlanságot jelenti, ünnepi szín. Gondoljunk az első áldozó kislányok és a házasuló szűz menyasszony ruhájára, az ünnepi étkezéskor asztalra terített abroszra. Mások szerint kapocs az éteri, szellemi világhoz.
Egy mondás így hangzik: A tiszta lap nem érdem, hanem ajándék. Kegyelmi ajándék. Amit megbecsül az ember. Néha olyannyira, hogy nem ír, nem fest rá.
Ugyanakkor valami formára, alakzatra, rajzolt, festett motívumsorra vágyik a kíváncsi szem. Hol van tehát az emlegetett író és macskája? A túloldalon. Ugyanis itt minden képnek két oldala van. Egy elöl, a másik hátul. Persze ha megfordítom, akkor a hátsó lesz elöl. Furcsa ez, mondhatni, fonák helyzet.
Magam sem tudtam mostanáig, hogy Molnár Eszter képeket is fest. Leginkább akvarellt. Tehát köze van a vízhez. Ami viszont régiesen szólva fluidum. Továbbgondolva, láthatatlan szellemi áram. Segítője az inkarnálódni vágyó festéknek. Ezek a rejtőzködő kis képek itt most nincsenek jelen, de elküldték kópiáikat, hiszen ők is ismerik a költő verssorát: „Rejtőzködnöm nem lehet.”(10)
Mi ez a 20 kép, ami egy? Nincs egyedi, elhatárolható elnevezésük, így egybegyűjtve, de mégis felosztva arra késztetik az embert, hogy először egy pillantással fogadja be, majd elindulhat egy aprólékosabb, részletesebb felfedezőútra. Nem újdonság ez sem, mint ahogy szinte bármi esemény, ami megtörtént már egyszer, vagy többször előző életünkben, avagy másokéban. Mivel ábrázoló képekről van szó, nevezzük ezt az installációt képi elrendezése okán ikonosztáz-imitációnak. Szigorú ez a kijelentés, és felelősségteljes. Éppen ezért engedtessék meg egy idézet Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című írásából: „Minden festészetnek az a célja, hogy túlemelje a nézőt az érzékileg felfogható festék és vászon szintjéről egy másfajta realitásba, és ekkor a festmény ontológiai karaktere ugyanolyanná válik, mint általában minden szimbólumé: azzá lesz, amit szimbolizál.”(11)
Valami hasonlót érzékelhetünk most is, holott az alkotó nem festő, a művek nem festmények, de mégis jelen vannak. Fotó által, homályosan. Használjuk rájuk Florenszkij szakszavai helyett inkább a kép és képkészítő kifejezéseket. Ugyanakkor céljuk pontosan ezen másfajta realitásnak a felmutatása. A jelszerűen felfestett, avagy fotografált táj, illetve pszeudotáj részleteinek mozgatása, forgatása lehet az processzus, amit fenti idézet túlemelésnek ír le. A lent és a fent tükröztetése utalás lehet az ismert, Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított mondásra, ami szerint „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.”(12)
Molnár Eszter: Az ablakon belépő erdő
Itt csupán egy kérdés van, mit jelent az egyetlen varázslatának művelete? Hamvas Béla ad rá részletes magyarázatot, amelyből kiemelhetünk egy mondatot: „A dolgok fölött való hatalmat ígéri.”(13) Másképp fogalmazva: a képkészítő az általa meglelt, felismert, megszeretett füvet, fákat, virágokat és felhőfoszlányokat immár sajátjának tekinti. Ablaka nyitott mindkét irányba. Mi a valóság, hány valóság van, hol és mely állapotában leledzik Schrödinger macskája?
Talán ennyit a 40 képhez és alkotóikhoz. És még négy sor a több mint negyven év által megengedetten: „Ezüstös lesz majd nagy szívetek, / bárha a győzők ti maradtok – / zászlótok is ezüstté őszül / s egyszerre győzni is elfáradtok.” (14)
Hivatkozások
1 Balázs Béla: Hét mese. Kner Izidor Kiadása, Gyoma, 1918. 24.
2 Uo. 33.
3 Jónás könyve 3,4. Szent Biblia, Bibliatársulat, Budapest, é. n. 800.
4 Schrödinger macskája – érthetően > Pólómóló.hu
5 Mikó F. László
6 Don Perlimplín és Don Cristóbal > Opera portál
7 Federico García Lorca: Ének a kis halálról. In: Eörsi István: Ruhapróba. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975. 172.
8 Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én. In: Ady Endre összes versei, I. kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1954. 7.
9 Molnár Eszter
10 Weöres Sándor: A kő és az ember. In: Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1970. 94.
11 Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz. Tipotex, Budapest, 2005. 50.
12 Hamvas Béla: Tabula Smaragdina. Életünk Könyvek, 1994. 16.
13 Uo. 21.
14 József Attila: Ezüst élet. In: József Attila összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960. 181.
