A szabadság meglehetősen tág fogalom, tárgya lehet a filozófiának, a politikatudományoknak, magának a politikának, de a szociológiának és jogtudománynak is, s ezeken belül is számos módon értelmezhető és értelmezik is. Leggyakrabban az ember, az egyén személyes szabadságaként kerül a közbeszéd előterébe, filozófiai aspektusban pedig a belső szabadság formájában tárgyalják.
1956 viszont a politikai szabadságról szólt, ahogyan 1989 is. Azt is mondhatnám, 1989 ’56 folytatása volt, kiteljesedése, amennyiben a Szovjetunió függéséből kiszakadtunk, vagy még pontosabban, a szovjet hadsereg több mint 4 évtizedes itt állomásozása után kivonta hazánk területéről csapatait. Mi is volt ez konkrétan? „Az 1990. március 10-én kötött megállapodás után két napon belül elkezdődött, és több mint egy évig tartott a teljes kivonulás. Mintegy 100 000 szovjet állampolgárt, 27 000 gép- és harcjárművet, 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot szállítottak el, közel másfél ezer vasúti szerelvényen. Az utolsó vonat 1991. június 16-án hagyta el Magyarországot a Záhony – csapi vasúti határátkelőn. Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én távozott fekete Volgáján civilben, diplomata útlevéllel.” (Wikipédia)
A politikai szabadság meghatározza személyes szabadságunkat is, és itt nem a belső szabadságról beszélek, hanem arról, van-e lehetősége az embernek politikai pártok alakítására, szabad választásokra, képviseleti demokráciára, érdekeinek nyilvános képviseletére, lakóhelyének szabad elhagyására és megválasztására stb.
Ha festőként színekkel akarnám érzékeltetni a szabadságot, akkor a szín világos lenne, például fehér, ahogy Picasso is fehér galambként fogalmazta meg a békét – és miért ne lehetne a béke és a szabadság „testvérfogalom”. Ebben a kontextusban a sötét szín jelenthetné a szabadság ellentétét, a rabságot, az elnyomást. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. Mondhatom-e, hogy Malevics Fekete négyzete a rabságot jelenti? Nem mondhatom. Sőt, amikor 1910-ben meg lehetett festeni és ki lehetett állítani egy ilyen képet, az éppen a szabadságról szólhat, a művész szabadságáról. Más kérdés az, hogy korszakonként változik, a hatalom épp mit nem lát szívesen, vagy épp mit nem tűr.
A szabadságot hajlamosak vagyunk értékkategóriaként felfogni, de ha csak a művészet területén maradunk, itt is tapasztalható, hogy „az alkotói szabadság ugyanúgy jelentheti jó vagy rossz alkotások létrehozását, teremthet remekművet vagy giccset, sőt, akár a humánum szándékolt meggyalázását is. Ugyanez vonatkozik a sajtószabadságra is. A tudományban is lehet helyesen élni a szabadsággal, és lehet vele visszaélni (lásd sarlatánok)” – mondja a pszichológus Roboz Gabriella.
A szabadság filozófiai értelemben azt jelenti, hogy én döntök. Hogy lehetőségem van a döntésre. Én magam határozom meg, hogy mit teszek, tehát én magam határozom meg önmagamat. Ám például a pszichológiai determinizmus elmélete tagadja az akarat szabadságát, mert azt tartja, hogy ítéletünk, amitől elhatározásunk függ, külső és belső hatások által már eleve meg van határozva. Ennek megfelelően a szabadság fogalma is determinált – és minden, amit helyesnek vagy helytelennek tartunk; és ebben a keretben mozgunk. „Az, hogy mi az értékes számomra, persze nagyon sok szemponttól függ, neveltetéstől, benyomásoktól, amelyek értek, de végeredményben az emberi szabadság azt a titokzatos valóságot jelenti, hogy én magam képes vagyok arra, hogy abból, ami engem meghatároz, én magam szűrjem ki azt, amitől hagyom magam meghatározni.” (Weissmahr Béla)
A modern filozófia számára Kant gondolatmenete volt meghatározó és döntő, az tudniillik, hogy a szabadság a gyakorlati észnek, vagyis az emberi moralitásnak az alapfeltétele, s az ember tudja, mi a jó, és mi nem. Persze ez az érv csak azok számára érv, akik elfogadják azt, hogy van ténylegesen erkölcsi követelmény és kötelezettség. Itt feltehetjük a kérdést: van ténylegesen erkölcsi követelmény és kötelezettség? A válasz bizonyára igen lenne, én is ezt válaszolnám, és tudom, azért, mert a neveltetésem ezt alakította ki bennem. De azt is kialakította, hogy mit tartok helyesnek, és mit nem. És egy konkrét esetnél nagyon különböző lehet, hogy mi a jó szerintünk, és mi a helytelen. Nagyon köznapi példáknál maradva, itt van mondjuk az eutanázia kérdése; vagy a migránskérdés; vagy a védőoltások.
Ha elfogadjuk a szabadság morális vonatkozását, vagyis az erkölcsi felelősség tényét, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a szabadság önmeghatározási lehetőséget jelent.
A művészetnél és az 56-os forradalomnál maradva azt mondhatjuk, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb vannak azok, akik az 1956-os események történelmi narratíváját saját tapasztalataikat feldolgozva mutathatják be. A művész számára azonban a forradalom a személyes tapasztalatok híján is a szuverenitás irányába tett jelentős és meghatározó lépésként értelmezhető, különösen itt, Közép- és Kelet-Európában. Ez a szuverenitás egyszerre jelenti számára a közösség és az egyén külső és belső szabadsága megélésének, valamint önnön művészi személyisége kiteljesedésének lehetőségét, a szabadság közösségi és individuális érzetének megerősödését. Mai forradalomértelmezésünk összekapcsolódik a szuverenitás és szabadság magyar és európai aspektusból történő megközelítésével, és – történelmi és aktuálpolitikai, társadalmi és kulturális kontextusba helyezve – jelentőségének számos rétege tárható fel a művészeti ágak gazdag tárházából vett eszközök segítségével. Úgy például, olyan változatosan és gazdagon, érzelemmel és értelemmel telítve, ahogyan a Magyar Elektrográfiai Társaság „56-ról szabadon…” című kiállításának anyaga is mutatja.
Elhangzott 2017. március 2-án Budapesten, a MET Galériában, a Magyar Elektrográfiai Társaság 56-ról szabadon… című kiállításának megnyitójaként