„Eljönnek érted az estéli lázak,
vérrózsák áznak a havon.
Chagall-zengette karácsonyi zenékkel
ívódsz a fénybe fiatalon.”
Farkas Árpád
mint egy bikaszarvat
úgy fújja az utcát a vihar
sürgeti az ágyat vetőket
a szárítókötélen csonttá fagyva
ingek. üti a szél
dobolja nincs pihenés
görnyedt vállú asszonyok
már csak a sóhaj emeli
zsibbadt csontjaik
a fehér semmiben szelíd gőz
embertelen formává gyúrva
fojtogatja álmukban is
vajon mi lesz
túlórázik a fájdalom
a szívükbe hátukba fészkel
fejüket felkapó riadt őzek
órát szemmel verők
nincs pihenés
és fújja az utcát a vihar
mint egy bikaszarvat
üvölt a tél
gyerekszemek tágra váltan
ablakhoz ülve várnak
kocogó tányérok csuprok és fogak
a hideg kulcs kontrát tart mellkasuknak
mázas edényben víz fő
szoba-semmiben szelíd gőz
és nézik ahogy csak gyermekek tudnak
hogy szaggatja a havat a szél
rázza tépi
felszakasztja a köhögést
hideg kulcs a szegycsontnak
bőrön jégcsap
édesanyákkal jön haza
az esti láz
tömbházak, gyárak fölött
erkélyeken átugrálva
mint álruhás szuperhős söpri le
ereszek késfogát
gyűri le szarvánál fogva a vihart
mely immár nyüszít
visít mint dróton fagyott esőkabát
édesanyám már megint lázam van
