Minden másképpen van.

Elképzeltem valamit, és nem úgy van, ahogy elképzeltem. Lehet, hogy rosszabbul van, lehet, hogy jobban. De nem úgy, ahogy az korábban a képzeletemben megjelent.

Hiába képzelek el bármit is. Elgondoltam, mi is lesz majd a határon túl. És csak csillogást gondoltam. Napsütést, meg nevetést.

Kórházat nem gondoltam, meg orvosokat se.

Persze, itt is vannak kórházak, meg orvosok is vannak. Ugyanúgy, ahogy ott is, ahonnan jöttem. Beszélnek hozzám. Idegen nyelven beszélnek az orvosok, az ápolók, nem értem mindazt, amit mondanak.

Gyógyszereket adnak.

A szememet lemosták, látok megint.

Nedves föld és könny és váladék keveréke, valami ilyesmi ragasztotta össze a szemhéjamat. Kaptam szemcseppet, azzal tisztogatják, nyugtatgatják a szemem. A szemcseppel. Minden reggel csepegtetnem kell.

Szerencsére most már nem akar összeragadni a szemhéjam. Most már látok.

Ez jó, mert nem látni, és nem is érteni, amit mondanak, az rossz.

Az nagyon rossz.

Reggel van. Már cseppentettek a szemembe, meg valami gyógyszert is kaptam, és reggelit. Jól érzem magam. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni velem.

Jön egy középkorú nő. Kérdezi:

– Honnan jöttél, kislány?

Ezt most értem. A középkorú nő azon a nyelven beszél, ami annak az országnak a hivatalos, állami nyelve, ahonnan jöttem.

A bal fülemben ott a hallókészülék, amit még a régi hazámban kaptam az ottani orvosoktól. Működik. Értek mindent.

Minden szót.

Mondom a középkorú nőnek, hogy az alagútból.

Néz rám. Úgy tesz, mintha csodálkozna. Játszik. Nem őszinte. Biztosan tudom.

Biztosan tudom, hogy ő is pontosan tudja, honnan is jöttem. Nyilván megmondták neki. Nem minden nap kerül elő valaki a föld alól, csak úgy, váratlanul.

– Melyik alagútból? – kérdezi.

– Abból az alagútból, ami átvezet a határon – magyarázom. – Abból, amelyik a pincéből indul, Amélie-ék pincéjéből – teszem hozzá.

A középkorú nő megsimogatja az arcomat. Aztán azt mondja:

– Most már minden jó lesz, meglátod. Pihenned kell. Főleg aludnod. Hogy egy kicsit jobban legyél.

Néz rám a középkorú nő, nézi az arcomat. Megnyugtató a nézése. Behunyom a szemem. Jólesik, ahogy simogat.

Megbocsátom neki, hogy játszott velem. Hogy úgy tett, mintha nem tudna semmiről.

Kicsi keze van a középkorú nőnek, kicsi és illatos. Mint a kamillavirág, olyan. Olyan a szaga. Ahogy az arcomhoz ér, önkéntelenül is a tenyere felé fordítom az orromat.

Szinte belebújok a tenyerébe.

Mélyet lélegzem az orromon keresztül.

Az anyám kezének soha nem volt ennyire finom az illata.

 

Mondják, hogy még hetek múlva is fekete föld jött a hajamból.

Fekete földdarabok.

Hiába mosták a hajamat az ápolónők. Megmosták egyszer, megmosták másodszor, semmi változás. Jöttek belőle a földdarabok még a mosás után is. Finom, porhanyós földdarabok.

Mindennap megmosták a hajamat, de hiába. Fekete föld jött belőle, apró szemű fekete föld. Finom por jött belőle, még évek múlva is.

Néha még ma is, sok-sok évvel a háború után, még ma is fekete föld hullik a hajamból. Apró, fekete porszemek.

Mint a korpa, olyan, csak éppen fekete.

Egy ismerősöm – nem olyan régen – azt mondta, hogy szerinte valójában fekete korpa van a fejbőrömön. Hogy ez valami betegség, azt mondta.

Én tudom, hogy nem így van.

Hiába is mond ilyet az ismerősöm. Én nem vagyok beteg. Semmi bajom, azt leszámítva, hogy kicsit süket vagyok, mert megsérült a fülem abban a merényletben, amit a művelődési ház ellen követtek el a terroristák.

Még ott, a régi hazámban. Amikor is olyan sokan meghaltak, köztük az anyám is.

Szóval, annyi az egész, hogy még ma is porhanyós fekete föld jön a hajamból. De ez csak azért van így, mert túlságosan is sokat voltam lent, a föld alatt.

Ennyi az egész.

Persze, mindig is szerettem a fekete föld illatát. Korábban is szerettem, kislánykoromban.

Igen, az jó. Az jó, nyáron kimenni a szántóföldekre. Oda, ahol igazán fekete a föld.

Érezni, ahogyan illatozik. Ahogyan átjárja a testemet a fekete föld könnyed illata.

Mondom, korábban is öröm volt a számomra a fekete föld szaga. De most még sokkal inkább boldog vagyok, ha magamba szívhatom. Mert ilyenkor újból és újból átjárja a testem az a megnyugvás, amit akkor éreztem, amikor magamhoz tértem a mentőautóban.

Mondják, hogy senki nem tudta, honnan is kerültem elő. Egyszer csak ott voltam, ájultan hevertem valami hegyoldalban. Félig betemetve földdel. Véletlenül találtak rám járőröző határőrök.

Mondják azt is, hogy a határőrök azt hitték, halott vagyok. Először nem is a mentőt hívták, hanem a rendőröket. Azt hitték, valami bűncselekmény áldozata lettem. Azt hitték, elraboltak, megerőszakoltak, és aztán megöltek.

Nem is tudom, hogy miket is gondoltak magukban a határőrök.

Mondják még azt is, hogy a fülemben is föld volt. Földdarabok voltak a fülkagylómban.

Végül is a mentőket már a rendőrök hívták. Valamelyik rendőr észrevette, hogy lassan ugyan, de lélegzem.

Az élve eltemetett lány.

Másnap ilyen címmel jelent meg híradás rólam az egyik legolvasottabb itteni napilapban.

Meg az interneten is.

Újságírók jöttek, meg fotósok, a kórházba. Nem szeretem az újságírókat. Ismerem őket még otthonról. Kérdezgettek eleget akkoriban is, régen, azután, hogy kiszabadultam a tornateremből.

Azután, hogy túléltem a túszejtést, a robbantásokat, hogy túléltem mindazt, amiben a barátnőim meg az iskolatársaim meghaltak.

Amiben Amélie is meghalt.

Soha nem szabad még magamnak sem megbocsátanom! Nemhogy a terroristáknak. Amikor Amélie elindult a fegyveres terrorista utasítására! Tudta jól, hogy az utolsó útjára megy. Helyettem indult el. Nekem kellett volna akkor meghalnom. Nekem, és nem neki.

Mert Amélie szeretett élni.

Jobban, sokkal jobban szeretett élni, mint én.

Emlékszem, eleget kérdezgettek akkor is az újságírók, meg aztán a pszichológusok is. És akkor sem törődtem velük. Sem az újságírókkal, sem az orvosokkal. Akkor, amikor kiszabadultam a tornateremből. És most sem érdekelnek. Hagyjanak békén! Nem érdekel senki, nem akarok foglalkozni senkivel.

Átjöttem az alagúton. Igen. És aztán? Most itt vagyok.

Ez a lényeg.

Hiába kérdeznek bármit is, nem emlékszem semmire. Nincs kedvem emlékezni. Csak a patkányokra emlékszem. Csak a patkányokra emlékszem, ott lent, a föld alatt.

Meg arra, ahogy elsötétedik minden.

Nem tudom, végül is hogyan kerültem elő az alagútból.

Mondják, hogy földes, meg nedves volt az arcom, az egész testem, a ruhám, mindenem, amikor rám találtak. Mondják, hogy sápadt voltam, hogy nem reagáltam semmire, és hogy a testhőmérsékletem egészen a kórházba szállításig nem volt több, mint 21 Celsius.

Mondják azt is, hogy egy csoda, hogy még élek.

Nem érdekel, hogy mit mondanak. Beszélhetnek össze-vissza.

Most már minden jó lesz.

Csak Amélie-t! Amélie-t nem akarom elfelejteni, soha.

Soha nem szabad őt elfelejtenem.


Petőcz András: Idegenek. Egy évszázad története
Napkút Kiadó, Budapest, 2020
736 oldal, 4990 forint