Mi van? Négyezer karakterben Szentpétervárról? Tízezernél több geopolitika, orosz területi gondolkodás és identitás és egyéb egyetemi előadásomon 23 év alatt sem értem a végére benyomásaim és olvasmányaim megosztásának és saját magam számára való feldolgozásának. Olyan képtelenség ennyiben átfogó képet nyújtani, mint az adóbevallás a söralátéten. A mindenkori telefonjaimon mindig van egy jegyzet, amiben a Leningrádban tapasztalt felfoghatatlan dolgokat gyűjtöm. Amolyan memóriagyakorlat ez számomra. A lista szélsőséges és végtelen.

Azért elkezdem. A telet úgy képzeljük, mint a blokád képein. Méteres jég, hó, szánok. Első szentpétervári telemen úgy néztem ki a plusz 15 fokban tollkabátban és hótaposóban, mint egy rossz címen partra szállt expedíciós Amundsen az elegánsan felöltözött polgárok között. Egy másik télen a félelmetes jégtáblákat csodáltam mínusz 15 fokban. 1990-ben a Névából folyamatos böfögést hallottam. Lenéztem, és nagybajszos fókacsapat játszott a vízben. Mára kiirtotta őket a környezetszennyezés. Egy nagy társasházon egy márványtábla pihen 52 lakó nevével, akiket 1937-38-ban elvittek és csak egy tért vissza élve. A többit kiirtotta a primitív-üldözési mániás vezér. Singer bácsi varrógép-palotája (ma a könyvek háza és bank) volt az a hely, ahol először éreztem, hogy valami baj lesz a Szovjetunióval. Egy bácsi pisztolyt kínálgatott a Nyevszkíj sugárútra nyíló bejáratánál. A már korántsem vörös katonák és matrózok a forradalom óta ma is közösen járőröznek. De már nem a proletárok Zaporozseceit vigyázzák.

Szenpétervári panoráma (Forrás: Pixabay)

Önmagában is felfoghatatlan ez a város, de ha pár nap alatt egyszerre látjuk az Ermitázst és a Louvre-t, vagy Toronto és Szentpétervár hatalmas amerikai autócsodáit, még inkább érthetetlen minden. Egy város, ahol a legudvariasabb szófordulattal mindenki azt kérdezte a másiktól Gorbacsov idejében, hogy véletlenül nincs önnél gyufa? És egy egész város válaszolta rá, óh, pont ebben a pillanatban fogyott el a gyufám. A párbeszédből Gregorij Nyikolajevics Danyelija Kin-Dza-Za! címmel rendezett sci-fit, ahol minden kérdésre az a válasz, hogy K.U. (azaz Konsztantyin Usztinovics, Csernyenkó miatt).

Egy város, ahol nemrég még a háborús veteránok teljes kitüntetésdíszben és elismerő tekintetek fényében csoszogtak, és ahol ma már civil kabát alá rejtik egyenruháikat a rendőrök a megvető tekintetek elől. Ahol a kilencvenes évek statisztikái szerint háromszázezer fiatalkorú droghasználó volt. Megnyugodhatunk. Ők már vagy felnőttek, vagy leúsztak a Néván. Láttam, amikor bevezették a parkolási díjat. Azt a verést senki nem felejti el, amit a sötétített üveges Mercihez lépő szünidei munkás parkolóőr kapott.

Pityer az, ahol 100 méter mélyben kezdődik minden magára valamit is adó metróállomás, és 10 évig tartott, mire a Bátorságról elnevezett állomás közelében megfékeztek egy „kisebb” vízbetörést. Ahol 1991-ben lógtam a villamoson Natasával, és az egész villamos rosszalló tekintete kísért, amikor a kalauznő példásan megbüntetett. Nagyon nehéz volt a dolgozó nép megvetett ellensége szerepet játszanom, és végig kacagtam, amikor kiszámoltam, hogy az infláció miatt pont 7 forint volt a büntetés. 1997-ben a nagy pénzügyi válság idején láttam egy liturgiáról kiszaladt pópát teljes díszben arab valutaváltó előtt sorba állni.

Metróállomás (Forrás: Pixabay)

Egy város, ahol a blokád alatti ellátást és az evakuálást operációkutatási módszerekkel megszervező népbiztost és haladó közgazdászt 1950-ben egyetlen nap alatt elítélték és kivégezték árulásért, hogy később róla nevezzék el az itteni közgázt (Voznyeszenszkíj Pénzügyi és Közgazdasági Intézet), majd újra eltüntessék a nevét, de a falon még ott a márványtábla, mi szerint Brezsnyev a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét adományozta a sulinak. Itt találkoztam először csecsennel, de nem hegyi haramia, hanem városi pénzügyes szakember volt. Voznyeszenszkíj hadigazdasága tantárgy volt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd a kivégzés híre után valami teljesen más témával folytatta a megrémült tanár az órákat.

A város, ahol egy épületen két emléktábla van: ide járt dolgozóba Dzerzsinszkíj, és fiatal korában Alijev úr, a szabad és független baráti Azerbajdzsán első vezetője, aki előtt a hálás szentpéterváriak és az azeri diaszpóra mindig virágokkal rója le tiszteletét (ez a Cseka, NKVD, majd KGB székháza). Ahol a Téli Palota terén kacifántos tábla hirdette egyszerre többször is említve, hogy ez Szentpétervár és a Leningrádi terület Hadbírósága a Leningrádi Katonai Körzetben, Szentpéterváron. Ahol a XVIII. századi kapualjakból bármikor előbukkanhat Dosztojevszkij, Uljanov, vagy maga Vlagyimir Vlagyimirovics (aki szintén abba az épületbe járt dolgozóba).

Ez a város, ahol a háborús árvákat palotákban, bentlakásos, ma is működő katonai iskolákban nevelték fel. A város, ami teljesen nyitott és teljesen zárt. Ahol Sosztakovics a Leningrád szimfóniát komponálta esténként, napközben pedig a zenei konzervatórium tetején önkéntes tűzoltóként figyelte a bombázórajok vonulását, és így került a Time címlapjára 1942-ben. Innen még 1990-ben sem lehetett csak úgy hazatelefonálni. Még más szovjet városokba is csak a központi postáról, órás várakozások után adtak vonalat. Magyarországot valószínűleg akkor kapcsolták, amikor a Szovjetunióban éppen ügyeletes egyetlen magyarul tudó lehallgató befejezte az előző beszélgetés kijegyzetelését. A várost elhagyni sem lehetett, egyszerűen nem adtak vonatjegyet külföldinek, helyi lakost kellett megfűznünk, hogy vegyen jegyeket a közgázos diákcsapatnak. 1990-ig sok magyar szót lehetett hallani a városban: ekkor még ezrek tanultak itt, jöttek-mentek a dolgozókat jutalmul itt üdültető barátság-vonatok, volt magyar könyvesbolt, és ellepték a várost a Kárpátaljáról a nyomor elől elmenekült, oroszul sosem tanult, az Admiralitás parkjában és a pályaudvarokon magyarul kolduló színes ruhás cigány családok.

Este a városban (Forrás: Pixabay)

A nyitottságról: mindig kuncogok, amikor komoly képű, lusta és fantáziátlan történészeink az orosz archívumok hét lakatos lezártságára hivatkozva nem jutottak adatokhoz. Bementem egybe 1995-ben és megkérdeztem, hogy lehet ide bejutni. A hét lakatot hét pecsét nyitja: a következő évtől visszajártam általam magyarul nyomtatott fejléces és sok-sok pecséttel teleütött papírral és egymás után minden katonai, flotta- és belügyi irattárba, archívumba, akadémiára beengedtek. Sosem felejtem el, ahogy Lazarev muzeológus Nagy Katalin cárnő ruháját és a cári hadsereg első – prototípus – tarisznyáját mutatja a raktárban, majd vodkázni hív a Kun Béla sugárúti lakásába, ahol írók, történészek jártak össze; ahogy ölelget egy tiszt, aki Székesen szolgált (Székesfehérvár orosz szleng neve a Déli Hadseregcsoport személyi állományának tagjai közt); ahogy egy könyvtáros néni arról mesél, hogy hallott egy magyarról, aki egyszer már járt itt, de az előhozott egyenruha-történeti dokumentumok felére azt mondta, hogy ez már megvan neki otthon (és mondtam, hogy az én voltam tavaly); a Belügyi Akadémia őrtornyos kaszárnyájának géppisztolyos őrös levéltárában Ida Szemjonova levéltáros nénivel hámozzuk az almát, és jegyzetelem a titkos szabályzatokat, melyek nélkül nem jelent volna meg Angliában a KGB-kötetem. Fantázia, nyelvtudás, célspecifikus szakértelem, emberség és tisztelet kérdése volt.

Persze, volt nagy lebukásom is. A reptéren (vigyázat, 3 reptér van egymás mellett, a belföldi, a külföldi és a Terminal 3, ami viszont egy vicces nevű bevásárlóközpont) hazafele egyszer az egész hátizsákom egy fekete tömb volt a röntgenképen. Mi ez? Könyv. Felcsillant a káosz idején tornacipőt, admirálisi inget és vámos váll-lapot viselő hivatalnok szeme. Valami antik dolog? És már látta is szemeivel, ahogy előléptetik egy kódexcsempész ravasz lebuktatása miatt. Egy világ omlott össze benne, mikor meglátta, hogy egy szent őrült a Szovjet Katonai Enciklopédia nyolc kötetét cipeli a biztos megsemmisülés elől.

Furcsa kettősség van itt, mindenütt. 1990-ben nem lehetett tejet kapni, ma pedig minden hajnalban finn kolhozokból, ej, mit is beszélek, finn szövetkezetekből hozzák a friss tejet. Natasa, az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság szülötte mindennap felteszi magának a kérdést, miért nem kért észt állampolgárságot, Észtországban élő, volt szovjet tengerészgyalogos bátyja viszont azon gondolkodik, miért nem maradt inkább orosz állampolgár. Valószínűleg mindketten olvasták Majakovszkij Vers a szovjet útlevélről című gondolatébresztőjét.

A Magas Művészetről S. Nagy Katalin írt. A matrjóskákról pedig csak annyit: a szovjet időkben és most is a politikai elítéltek esztergálják és festik a legszebbeket.


Szentpétervárról még:

Izsák Éva: Székesegyházzal elmesélt történet

S. Nagy Katalin: Az Ermitázs homlokzata mögött

Halász Levente: Gránitba öltöztetve