Koppenhágai tudóst először a kilencvenes évek elején láttam. A kishantosi gazdaságot jött rendszeresen tanulmányozni, mert ez a dán szövetkezeti rendszer példaképe. Egy ideje nem látom.
Koppenhágába az ember mindig véletlenül kerül. Hol ezért, hol azért.
Itt a hadtörténeti emlékek mások, mint a világ többi részén. A dánok ugyanis legtöbbször vagy máshol harcoltak, vagy egyszerűen jó pofát vágtak ahhoz, amikor a nagy szomszéd mókázni kezdett velük, így elkerültek minden brutalitást. Kicsit harcoltak, még 100 ágyút is hadrendbe állítottak, mikor a poroszok elragadták Schlesswig és Holstein hercegségeket. Összevonták a szemöldöküket, mikor az első világháborúban a németek teleszórták a kis semleges ország felségvizeit víziaknákkal, majd, hogy elkerüljék a megszállást, és bevágódjanak a németeknél, maguk is elkezdték teleszórni a vizeiket víziaknákkal. (Az aknára futott pár száz dán kereskedelmi hajó nevét és az elhunyt legénység listáját most nem közlöm.) Viszont cserébe végtelen mennyiségű kérdéses minőségű katonai marhakonzervet és heringet sikerült elpasszolni a németeknek, amiből sok szép koppenhágai villa épült fel igényes stílusban 1918-ra.
A XX. században talán a legtöbb dán a spanyol polgárháborúban halt meg, a nemzetközi brigádokban, és valahol elgondolkoztató, hogy idáig kell utaznunk, hogy egy nem ledöntött fasizmus elleni harcra emlékeztető emlékművet lássunk. A második világháború alatt két nagy haditettük volt, az egyik, hogy átcsempészték a semleges Svédországba az ország teljes zsidóságát, amint megtudták, hogy deportálni akarják őket a megszálló németek, a másik, hogy a kormánnyal együtt a helyén maradt öreg király minden nap bicajozott egyet Koppenhágában, hogy megmutassa, minden okés (persze semmi nem volt okés).
Koppenhágai kiállításon láttam először szamarkandi pénzeket. Régen ezek a brutális vikingek ugyanis szétrabolták az egész vilá…, ejnye, no, miket beszélek, szóval számukra előnyös üzleteket kötöttek világszerte, megismerkedve más népek dolgozóival érdekes, gazdasági természetű utazásaik során. Talán a legmegdöbbentőbb posztviking bolyongás során pár őrült koppenhágai 1672-ben lakatlan karib-tengeri szigeteket kezdett elfoglalni, és 1917-ig vidáman termelték a cukornádat és főzték a rumot, amire közben egész Dániát rászoktatták. Ezekre az időkre emlékeztet néhány Nyugat-Indiára utaló nevű utca, dokk a kikötőben és a rémes alkoholfogyasztási statisztikák.
Itt láttam először szovjet tengeralattjárót is, mert a városban annyira nincs semmi látnivaló, hogy idevontattak egyet belépőjegyért mutogatni.
Ha már a parton sétálunk, és kimenekültünk a Nyhavn, azaz a potom 350 éve kiásott Új Kikötő csatorna partjának egykor balett-táncosokkal, biedermeier meseírókkal, romantikus festőművészekkel, klasszicista költőkkel, de leginkább kurvákkal és matrózokkal hangulatosan telepakolt, giccses kocsmadömpingjéből, nézzük meg A Kis Hableány szobrát, de csak azért, hogy a közelében felállított, korunk problémáira sokkal jobban reflektáló Genetikailag Módosított Kis Hableány szobrával összevessük.
Van, akit a mélység, van, akit a magasság vonz. Azt nem tudjuk, hogy Nagy Péter váltott-e belépőjegyet, de amikor a dánokkal szövetkezve püfölték a svédeket, és megfordult a városban, az egyetem 35 méter magas, találóan Kerek Toronynak nevezett csillagvizsgálójába mindig lóháton kaptatott fel a csigalépcsőn. A lónak biztosan nem vett belépőt, mert akkoriban egyetlen obszervatórium-jegyet sem adtak el lónak. A háborúban néhány katona is elhunyt, de közben háromszázezer civil halt éhen, fagyott meg, vagy vitték el viccesebbnél viccesebb járványok.
1994 nyarán volt szerencsém egy jégkrémmel negyedórát üldögélni a Nikolaj Plads árnyas fái alatt, egy teljesen átlagos padon. A világ legsemmitmondóbb kis parkja, valamilyen bolti jégkrémmel. Na, akkor mégis mire akarhat ez itten kifutni? – kérdi joggal a nyájas Olvasó. Hát a pár perc alatt egymás után három öltönyös férfi és egy igen jól öltözött nő túrt bele könyékig a mellettem levő kukába bármilyen ételmaradék vagy betétes üveg után kutatva. Persze akkor már régen tudtam, hogy az öltönyös emberekkel baj van.
Az utolsó említésre méltó uncsi katonai helyszín a Christiania kaszárnya. 1971-ben kivonult a hadsereg, és öt percre rá beköltöztek a középkori vizesárokkal és földsáncokkal védett, dülöngélő barakkokba és összedőlés előtti raktárakba a házfoglaló hippik. Azóta egy sikeres anarchista kísérlet folyik itt, ahol minden erőszakszervezet nélkül, egymást segítve működik a kommuna néhány teljesen transzparens parancsolatot követve. Például tilos lopni, autózni, fegyvert viselni és fegyvert fogni valakire, fényképezgetni, tiltottak a (motoros) bandákhoz tartozásra utaló dekorált dzsekik, hiszen ezen riválisok verekedtek a legtöbbet, tilos a kemény drog, és tilos szaladni. Ez mekkora már, banyek?! Egyrészt minek rohanni, másrészt nincs mi elöl menekülni, hiszen le lehet vetni a félelemre épített társadalmi berögzüléseket.
Vannak pontok, ahol mindenki lerakhatja, amire nincs szüksége, és elviheti, ami neki kell, tehát egy pénz nélküli társadalommal is kísérleteznek. Egyfelől egy virágokkal telefestett gettó, ahol lángoló hordóknál melegednek a nincstelenek, másrészt UNESCO világörökségi helyszín, hiszen ilyen tényleg nincs máshol a világon, hogy pont így melegedjenek a nyomorultak és pont ilyen virágocskák legyenek a rothadó deszkabódékra festve. Valószínűleg ezen házfoglalók ihlették Dunakeszin a raszta Jimmyt a nyolcvanas években, hogy beköltözzék az üres bakterházba népes kommunájával, és kiírják a falra kétméteres betűkkel, hogy MSZMP Panasziroda. Na, ennek nem lett jó vége, Isten nyugtassa, rendes festőművész és Fekete Lyukas performer volt.
Itt északon – és nem csak a kommunákban, nem csak a beat nemzedék gyerekeinél és unokáinál – más a szerelem. Charles Simonyi réges-régi koppenhágai csaja például valamit biztos tudott, ha az általa dánul mondogatott Skat (Kincsecském) nevet adta a 60 millió dolláros kis jachtjának, pedig simán Lady 60 millának is elnevezhette volna. A kilencvenes években még sétáltak a belvárosban hippilányok, provokatívan, felül csak testre festett „ruhában”. Távozófélben egyszer a peronon egy őt búcsúztató pasival igen vadul csókolózó nő mellett vártam az éjszakai vonatom. Pár nap múlva egy igen vadul csókolózó pár ütközött belém a párizsi metrón. A pasit sose láttam, de a nő cinkos mosollyal nézett rám…