Athénba stoppal érkeztem 1992-ben, Szófián keresztül, mert Jugóban már gyilkolták egymást azok a szomszédok, akiknél kiürült frázissá vált az évtizedekig sulykolt béke, népek barátsága és népfront (bár Temerinben máig van Népfront utca, de ott meg mindig elcsattan egy-két pofon). A kamion ablakán ajándék cukormentes kólát adtak be egy parkolóban Thesszalonikinél, amiben az volt a legjobb, hogy nem lett minden cukorragacsos, amikor kiborult. Viszont minden gázolajos lett, amikor a sofőrnek Madrid határán, bocsánat, miket írok, szóval Athén határában meg kellett bütykölni a pár száz literes tank motorba vezető csövét. Valami halvány fogalmam akkor lett az ókori olimpiákról, amikor Molotov-koktéllá itatódott munkásbakancsát egy diszkoszvető magabiztosságával lendítette be a leírhatatlan útmenti mocsokba. Nyilván nem makedón volt az emberünk, mert azokat a barbárokat (Nagy Sándor fogathajtó édes apukájáig) egytől egyig kiebrudalták az olimpiákról, később meg kommunista jugoszláv ügynököknek bélyegezték őket. Honnan ismerős nekem ez a Tito láncos kutyája sztori?? Na, elég az hozzá, hogy aztán előbb-utóbb mégis rájöttek, hogy a makedónok görögök voltak, a macedónok meg tulajdonképpen görögök akarnak lenni.
Elég régóta dobálhatták a szemetet a diszkoszvetők unokái, mert akkoriban meglehetősen koszosnak tűnt a város, és mintha egy kicsit szmogos is lett volna. A szerencsésebbek a tenger felől érkeztek. Pireusz, Athén kikötőnegyedének leghíresebb modernkori tengerésze Rejtő Jenő Fülig Jimmyje. Szerencsére mióta a kínaiak az egész athéni kikötőt megvették kilóra, már nem írnak tömeges késelésekről. Lehet, hogy az Új Selyemút Kezdeményezés miatt majd beszórják homokkal, tevékkel és kifosztott konténerekkel a teherkikötőt.
Pireusz kikötője a XIX. század végén (Forrás: Wikipédia)
Sivatag, sziklák, félsziget: Athén mégiscsak egy sziget. Egyik szomszéd nép sem érti, amit itt írnak és beszélnek, illetve minden szomszéddal akad egy-két egy-két-évezredes lezáratlan balhéjuk. Viszont népzenéjük, ételeik, népviseletük, városneveik (például Larissza, Katerini) csatakra a szomszédoktól származnak, de ezt nem ismerik el. Ne provokáljuk hát az athéniakat! Sétáljunk el a királyi palotához. Ja, ez már parlament egy ideje. Szóval a parlamentnél szoknyában (fousztanella) álló díszőrség törökök kiűzésére emlékeztető archaikus egyenruhája olyan görög népviseletből ered, amiben a török hatalmat védelmező, szultánokat kiszolgáló görög katonák jártak. De tényleg ne idegesítsük a görögöket ilyesmivel! Együnk egy kis kebabot, jajjj, mit is beszélek, giroszt, meg igyunk rá egy kis török ánizsos törköly rakit, vagy örmény ánizsos törköly oghit, jajjj, már megint mit beszélek, szóval görög nemzeti ánizsos törköly finomszesz úzót! És legfőképpen óvakodjunk a macedónok úzójától, mert az is teljesen más! Az ánizsból és törkölyből van! Majd Éva és Sztavrosz kiválasztja a nekem megfelelőt, a nekem megfelelő mennyiségben!
Őrségváltás a Parlament előtt (Forrás: Pixabay)
Mindezek ellenére mindenki vidám. Ha az Akropolisz Parthenónját akarjuk látni, legjobb, ha úgy teszünk, mint azt az egyszerű perzsaszőnyeg-kereskedő javasolja: a legszebb darabokért menjünk Londonba. Gondolom, a szmog és savas eső elleni védekezésül a British Museum magára vállalta a könnyebben mozdítható kövek megóvásának terhét. Ha meg három ilyen oszlopcsarnokot akarunk egymás mellett zsinórban látni, akkor irány Paestum, Nápolytól délre, ahol az ókori húszezres görög kolónia várfallal védett belső területét és a falon kívüli temetőjét minden évben becsületesen felszántják az olasz gazdák, és kukoricát vetnek a szétszabdalt amforák és mellvértek közé. Mondjuk ezt nem értem, ebben mi a jó, de tényleg így van.
Néha a görögök jelentek meg tömegesen Itáliában, amit egyszerűen Nagy-Görögországnak neveztek, néha pedig (a Római Birodalom idején és a második világháborúban) az itáliai emberek érkeztek tömegesen ide állami költségen, szervezett csoportokban.
Este Athénban (Forrás: Pixabay)
A demokrácia furcsa athéni példáját Joseph Heller írja meg: egy cserépszavazáson valakiről minimális többséggel eldöntötték, hogy bűnös, majd a következő szavazáson már szinte mindenki – azok is, akik öt perccel azelőtt ártatlanságáról meggyőződve szavaztak – úgy döntöttek, hogy ki kell innia a méregpoharat, azaz halálra ítélték.
Amikor Athénba értem, még nem tudtam, hogy 19 évvel korábban, amikor Gabor Szabo San Francisco éjszakáiról énekelt Amerika-szerte magyar szövegbetéttel budapesti barátainak és egy kis görög instrumentális résszel arról, hogy egyszer csak az öreg és a fiatal zsaru is megszelídül, és béke és szeretet lesz, Van Morrison pedig Belfastban nyomta a Don’t Look Back-et, vagy a Szigorúan ellenőrzött vonatok mutatta be az átlagember fasizmus elleni harcát, addig a demokrácia szülővárosában, Athénban éppen egy tank tör be a műszaki egyetemre, hogy vérbe fojtsa a politikai foglyok kínzásának beszüntetését követelő utolsó szabad rádió adását 1973-ban.
