A kezdet nehéz, akár egy tehetetlen isten.
Nem volt első szó, nem volt első író ember,
nem volt első alany és nem volt első tárgy.
Hirtelen erősödött adattá számtalan dolog a térben,
amikor a szabályos kézmozdulatok előtti korban
alászállt a kép, ismétlődő hangokat hozva magával,
majd szavak vonultak el mellette a levegőben,
és megpihentek a hallójáratokban. A pupillák mögött
mondatok várakoztak, mint lelassult halak
a tó befagyott jege alatt. Aztán a fény forrósodni,
a jég repedni kezdett, és e vonalak átlényegültek.
Egy falka elhitte, hogy nem állat többé.
Szabályos sorokban világlanak fel szavak,
mint reggeli fények sötét redőnylécek között.
A történés képpé, a kép pedig üzenetté lesz,
majd érzések áradnak szét a múlt hideg jeleiből.
Egy erő megemeli a pupillákat, s a szem már
nem foltokat lát, a rajzok összekapaszkodnak.
Kezdetben minden írás ilyen szent és ismeretlen,
ezért az első égi utazók szellemállatnak öltöznek,
főzeteikből isteni víziók és zajok szakadnak fel,
aztán a kiváltságosak útját ledönti az értelem –
e rituális beismerés örökösei vagyunk.
A kéz szerelmet vall a képnek, és írni kezd.
A nyelv, mint jégfelszínen a pára, a folytonosság
vizét leplező súly zavaros állapotváltása. Ember-
hang tölti be a levegőt élettel és halálfélelemmel,
az írás pedig átörökít egy-egy végzetváró képletet.
Legkedvesebb főneveinket kegyetlen igék kísérik,
és hihető melléknevek tapadnak rögzült számsorokhoz,
melyek összekötnek bennünket a csillagokkal.
De ki érez majd bármit nullákból és egyesekből?
És milyen büntetés vár a berlini zsidó múzeum
vakbuzgó robotjára, amelyik ateista létére szüntelenül
másolja a Tóra szent szövegét? Vagy milyen áldás?
Aki választ adhatna, már nem érti ezt a nyelvet.
