„sunt lacrimae rerum”(1)
Az Érzékelés című kiállítás termeibe lépve mintha köztes térbe lépnénk: a képek megjelenítette tárgyak, színek olyan atmoszférát teremtenek, amelyek egy előtti vagy utáni állapot feszültségét hozzák létre: vagy éppen elmúlt valami, vagy/és éppen várnak valamire. De nemcsak a tér, hanem az idő is egyszerre szűkített, behatárolt és végtelenné tágított ezeken a festményeken. Az elhagyott, otthagyott és (mégis) várakozó tárgyakat a festői szem veszi észre, képekké alakítja, beemeli és felemeli a szemlélődés szférájába, hogy láthatóvá tegye más tekintetek számára is.
Krajcsovics Éva: Kép, 2024
Krajcsovics Éva és Vojnich Erzsébet személyében két olyan alkotó festményei kerültek egymás mellé, és kezdtek párbeszédbe ezen a kiállításon, akiknek festői/festészeti világa sok közös vonást mutat, de a különbözőségeik is láthatóak. A képválasztás és a rendezés is saját, illetve „kettősük” munkája. Annál is inkább érdekesen izgalmas kihívás a festmények egymás melletti láttatása, mert hangsúlyt kapnak a harmonikus illeszkedések, a festői világok sajátosságaival együtt. Írásomnak azonban nem az összehasonlítás a tárgya, hanem az a hangoltság, atmoszféra, aura, amelyet az „összkép” létrehoz.
Ezek a képek tűnődésre késztetnek; ahogy nézzük őket, felsejlik, hogyan hoznak létre egyszerre lebontást és szintézist, részletezést és egésszé alakítást. „Az észlelés újat hoz, ez a lényege […] Ámde evidencia […], hogy az új minden várakozást arcul csaphat.”(2) De mégis mi az, ami ilyen erős hatást idéz(het) elő a két festő képeit nézve, mi az az érzékelés, észlelés, amelyet átadnak a szemlélőnek? Nem harsányan, nem követelőzően, hanem csendes magától értetődőséggel, szinte visszahúzódva.
Krajcsovics Éva: Edény, 2025
A kérdés, persze, nem megválaszolható, de megközelíthető a felelet, ha hagyjuk, hogy hassanak és kérdezzenek a Vojnich- és a Krajcsovics-képek. Hogyan válik az észre-nem-vett, a feledésre ítélt jelentőssé, valami lényegeset megmutatóvá? Egy lépcsősor, egy medence, egy falikút, egy belső udvar (Vojnich Erzsébet), egy kitépett papírlap, egy boríték, egy üres (kiüresített?) szobabelső (Krajcsovics Éva), egy szinte semmiből előtűnő falfelület(részlet), ablak, elhagyott tárgydarabok – mind emberi kéz alkotásai, hordozzák a valahai fontosság, hasznosság, alkalmasság nyomait, a jelenben azonban félre tetté, elhanyagolttá váltak.
Vojnich Erzsébet: Rózsaszín leheletmosdó, 2025
A festmények azonban mégsem a hiányról, csúnyaságról vagy dekadenciáról beszélnek. Megtalálják azt a rést, amelyen keresztül a létteljességről és nem a léthiányról tudnak szólni, és arról, hogy a szép, az érték(es) képes áthatolni a rútságon, át tudja törni, ha csak töredékként is, a rút határait, áttűnik a visszatetszőn is. Ezen a pozitív hasadáson, hasításon kinyíló résen át vezetik a tekintetünket Vojnich Erzsébet és Krajcsovics Éva festményei az időtlen és végtelen felé: színekkel (barna, vörös, fekete, rózsaszín, kék, zöld, szürke ezernyi árnyalatával) gazdaggá és változatossá téve a tárgyak mindennapiságát.
Hol a festő(k) helye ezeken a képeken, ezekben a képekben? Mintha egyszerre kívül és belül lennének: a megtalált, felfedezett tárgyaik láthatatlanul bevonják őket a kép terébe, ugyanakkor kívülről, rátekintéssel, egy tágabb horizontról is szemlélik a megfestett dolgokat. Talán épp így tud megteremtődni az elbizonytalanítottságnak ellenálló létbizonyosság, az önazonosság, az egyidejűség, és az a szemlélődő idő, amelyet a festmények vonzásában szükségszerűen el kell töltenünk, ha/amikor tekintetünk elé kerülnek. „Az időzés nem az idő elvesztegetése. A lét, amely időz, olyan, mint egy intenzív, változatos beszélgetés, ami nincs időhatárok közé szorítva, hanem tart, amíg be nem fejeződik.”(3) Egy bensőből és bensőben szóló beszélgetésben találja magát a kiállítás képeinek nézője, nézelődőből, ide-oda tekintgetőből egyszer csak hirtelen befogadóvá, elgondolkodóvá, párbeszédbe merülővé válik.
Vojnich Erzsébet: Szürke pad teraszon, 2024
Így kérdez rá arra is, hogyan helyezhető el ez a képi tér- és időszemlélet, festői ábrázolási mód, a minimális megjelenítésére törekvő festői szándék, amelyet mindkét festő képvisel, kor(szak)unk rendkívül sokrétű művészeti áramlatai között, hogy nyeri el érvényét és érvényességét? Daniel Arasse meglátását tudom egyetértően idézni (egy lehetséges) válaszként: „mai világunkban ugyanúgy többféle idő hat egyszerre, mint [pl.] a XV. és a XVI. században. A jelenkor maga is anakronisztikus, ugyanúgy, ahogyan a XV. századi műalkotást is együttesen határozza meg a korabeli jelen és múlt idő”.(4)
Így válhatnak ezek a festmények elmélkedés, kontempláció tárgyává: imagines ad meditandum; olyan tárgyak feletti elgondolkodássá, amelyek az érzékeny érzékelés, az odaadó észlelés számára mutatkoznak, nyílnak meg, és amelyek a könnyeiket sem rejtik el.
Hivatkozások
1 Sunt lacrimae rerum, et mentem mortalia tangunt (a dolgoknak könnyei vannak, és megérintik a halandókat az emberi dolgok) – Vergilius: Aeneas – Babits Mihály: Sunt Lacrimae Rerum (vers).
2 Edmund Husserl gondolatát idézi Tengelyi László, in: Tapasztalat és kifejezés, Atlantisz, Budapest, 2007, 22. o.
3 Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása, T-Twins, Budapest, 1994, fordította: Bacsó B. et al., 248.o.
4 Daniel Arasse: Festménytörténetek, Typotex, Budapest, 2007, fordította: Vári E., Vári I., 274. o.
