Elkeseredett velencei lakosok koromfekete gondolákra helyezett koporsóval hajózták végig 2008-ban a lagúnaváros csatornáit. Temették az 1100 évig fennálló Velencei Köztársaság egykori fővárosát, a középkor első pénzügyi központját. Azt a települést, amelyet a XXI. század eleji tömegessé váló turizmus példátlan mértékben és dinamizmussal befolyásolt, megváltoztatott, tett élhetetlenné. Az Adriai-tenger északnyugati medencéjében lévő sekély lagúnában épített műemlékvárost 2019-ben 25 millió turista látogatta meg, ez a szám pedig – az akkori becslések alapján – 2025-re 38 millió főre növekedett volna. Ezzel párhuzamosan a város állandó lakosságszáma három évtized lefolyása alatt 120 ezerről 50 ezer főre csökkent. A végső segélykiáltásként is értelmezhető szimbolikus temetés erre a folyamatra, a város „skanzenizálódására”, a helyi idegenforgalom felelőtlen kezelésére, fenntarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Nem sok sikerrel, ugyanis változás – néhány megkérdőjelezhető eredményű helyi kezdeményezésen és a térségbeli politikusok demagóg akcióin kívül – nem történt. Aztán 2020 elején beköszöntött a pandémia időszaka. Itt tartunk most.
Így, a tavasz és tél folyamatos harcának hónapjában, igyekeztem felszínre hozni velencei élményeimet. Kivételes gyorsasággal törtek utat maguknak: meglepően élénkek, tiszták, részletgazdagok. Szubjektív preferenciák alapján létrehoztam egy fontossági sorrendet és az első háromról most írok. A többit megtartom magamnak és visszazárom az utazási emlékek fiókjába. Lakat rá.
A gondolák városa
A város fénykorában 10 ezer gondola szállította főként a közepes és magas státuszú lakosságot. Jelenleg a velencei városképtől elszakíthatatlan csónakok száma 400-ra csökkent. Egy járművet átlagosan két év alatt készítenek el, az egyszerűbbek 25 ezer, a luxuskivitelűek 50 ezer eurót érnek. Apáról fiúra öröklődő szakma, egyetlen kivétellel csak férfiak által űzött foglalkozás. Egyébként évente három-négy új gondolás kaphat vezetői engedélyt, miután abszolválják a 400 órás tanfolyamot, 150 órás gyakorlatot (annak érdekében, hogy az utcanevek és házszámok gyakori hiánya ellenére eligazodjanak a vízi labirintusban), valamint vizsgáztak Velence történelméből és földrajzából. Irigylésre méltó szakma, ugyanis a gondolások átlagosan 35 millió forintnyi eurót keresnek évente. A vízi járművek színe kivétel nélkül fekete. Ennek valódi okát a történelem homálya fedi, mindazonáltal négy izgalmas magyarázatot érdemleges megosztani:
- a XVII. századi, 50 ezer áldozatot követelő pestisjárvány utáni gyász;
- az 1500-as években a gazdag kereskedőcsaládok között alaptalan rivalizálás tört ki, így agyoncicomázott gondolákkal csónakáztak a reneszánsz paloták között. Ezt unta meg a Szenátus és döntött az egységes szín mellett (ez az úgynevezett Fényűzésellenes törvény);
- a fekete az elegancia színe (ekkor köztársaságszerte a piros számított gyászszínnek), Velence pompájához illeszkedő vízi járműveket óhajtottak látni a városvezetők;
- közvilágítás hiányában éjszaka észrevétlenül lehetett kémkedést folytatni a sötét csónakokból.
Éjszakai gondolázás (Forrás: Pixabay)
Gondolához kötődik Richard Wagner halála is. Élete utolsó évét Velencében töltötte. 69 éves korában épp egy ilyen járművön utazott, amikor rosszul lett, elvesztette eszméletét, majd a Palazzo Vendradinbe vitték, ahol végleg itt hagyta a földi létet. A halálnál persze lélekemelőbb téma a szerelem, így fontos megemlíteni, hogy a Velencében zajló több ezer lánykérés kétharmada is gondolákban történik. A párnak minden híd alatt – amelyből 400 található városszerte – meg kell csókolnia egymást, hogy minél tovább tartson házasságuk. (Valószínűleg az ezzel kapcsolatos tájékoztatás nem volt teljes körű, ugyanis Velencében minden második házasság válással végződik. Megjegyzem, ebben megelőzzük őket, ugyanis Magyarországon 100-ból 67 hivatalosan összekötött életet választanak szét bontóperek.)
Az árvizek városa
Emberi beavatkozás nélkül a lagúna 500 éve teljes mértékben feltöltődött volna, Velence pedig egy hatalmas tengerparti síkság közepén helyezkedne el. Viszont a középkor folyamán az összes, Velencei-lagúnába torkolló folyót eltérítették annak érdekében, hogy hordalékukkal ne töltögessék az öblöt. Így kialakult egy példátlanul mély lagúna-környezet. Ezáltal lehetetlenítették el a Dinári-hegységből származó, hírhedten jó vízálló égerfa-cölöpökre épült város ellenségek általi elfoglalását. A város egyébként évente egy-két millimétert süllyed. Ennek oka az adriai tektonikus lemez mozgása, a XX. században intenzíven zajló felszín alatti vízkitermelés, a globális tengerszint emelkedése és a gyakoribbá és magasabbá váló, tenger felől érkező árhullámok.
Árvíz Velencében (Forrás: Pixabay)
Az utóbbi fél évszázad legnagyobb áradására 2019-ben került sor, amikor a lagúnaváros területének 80 százaléka víz alá került, és 200 temploma közül minden negyedik megsérült. Ez az áradás a periodikusan érkező árvizek (aqua alta) csoportjába tartozott, amelyek általában télen következnek be. Ilyenkor a hosszú időn keresztül délkeleti irányból fújó sirokkó (páradús, meleg szél) és bóra (száraz, hideg, heves szélrohamokkal jellemezhető szél) következményeképp egyrészt megemelkedik a lagúna térségének tengerszintje, másrészt a dagály miatti víztöbbletet apály idején nem engedi a szél visszaáramlani a tenger medencéjébe. Erre 12 órával később újabb dagályhullám érkezik, így a vízmennyiség összeadódik, és akár 140 centiméter magasságig elöntheti a sós víz Velence köztereit.
Macskák városából a galambok városa
Velence a Köztársaság alapításától kezdve egészen az 1990-es évekig 40–50 ezer macskának biztosított nyugodt lakhelyet. A macskákat sosem tartották bezárva, szabadon kószálhattak az utcákon. Jelentőségük óriási volt a rágcsálók elterjedésének megakadályozásában, ezáltal számos járvány megelőzésében vagy mérséklésében. Francesco Morosini dózse még tengeri háborúiba is elvitte személyes kedvencét, míg egy Nini nevű, a dei Frari Kávézóban és környékén élő macska halálát követően virrasztást is tartottak a helyiek. Mára azonban a macskák száma 2 ezer alá csökkent, ugyanis békés semmittevésüket a napi 70 ezer turista reggeltől estig zavarta, így – a velencei lakosság nagy részéhez hasonlóan – távozásra kényszerültek. Jelenlétük és exodusuk szimbolikus. Azt az autonómiát és rendíthetetlenséget képviselik, amelyet a velenceiek évszázadok után elvesztettek.
Ám jöttek helyettük a galambok. 100–120 ezer galamb. Eltérő hierarchiában élnek, ugyanis anno a Szent Márk-bazilika kupoláin élő több száz madár közül a kiváltságosokat úgy választották ki, hogy Virágvasárnap reggelén papírdarabokat kötöttek lábaikhoz, majd útjukra eresztették őket. Akik leestek, a dózse húsvéti asztalára kerültek különleges ínyencség gyanánt. Akik tovaszálltak, azok megszerezték Szent Márk védelmét, és különleges odafigyeléssel gondozták őket haláluk napjáig. Ők állnak a hierarchiai lépcső csúcsfokán. Aztán jönnek a különös odafigyelést igénylők, a sérült egyedek. Ezeket a galambokat máig oly tisztelet övezi, hogy számukra gyakran szabaddá tesznek éttermi asztalokat, székeket és etetik, gondozzák őket. Sőt, külön civil szervezet foglalkozik gyógyításukkal és a galambtársadalomba való reintegrációjukkal. A turisták áradata azonban a galambok életét is megváltoztatta. Bizarr szokásként elterjedt a „galambokban fürdőzés” tevékenysége. Ez azt jelentette, hogy a delikvens lefeküdt a Szent Márk tér kövezetére, testére gabonaszemeket szórtak, majd hagyták, hogy a galambok hermetikusan ellepjék őt. Ezt egyrészt köztisztasági, másrészt állatetikai és jól-léti okokból betiltották, és pénzbüntetéssel sújtják (500 euró).
Macskák, galambok, jelmezek (Forrás: Pixabay)
Dante Alighieri szerint Velence egy „tengeren úszó, díszletszerű, furcsa meseváros márványkövekkel és palotákkal”. Stílusában egységes építészete (döntően gótika, reneszánsz és barokk) a több száz évig fenntartott jólétnek, a vízzel körülvett városi lét teremtette, támadások elleni biztonságnak, a kiváló építészek, szobrászok, festőművészek jelenlétének, illetőleg a tudatos, következetes várostervezésnek köszönhető. Velence élő múzeum. Pontosabban az volt. Ám a tömegessé váló turizmus oltárán feláldozták. Meggondolatlanul, rövid távú pénzügyi érdekek miatt. Olyannyira súlyossá vált a műemlékváros helyzete, hogy kis híján felkerült az UNESCO veszélyeztetett kulturális világörökségeinek listájára. Ez a legnagyobb szégyen, amely a műemlékvédelem terén elképzelhető. Emiatt jelenünk fontos kérdése: vajon a város újbóli megnyitása a helyi gazdaság minél gyorsabb talpra állításától és az ipari méreteket öltő idegenforgalom rapid újraindításától, vagy a felelősségteljes helyi turizmus elveit figyelembe vevő úttörő (?) gyakorlattól lesz-e hangos. (Gyanítom, az első. De ne legyen igazam…)
Peggy Guggenheim idézetével zárom az esszét: „Sokan feltételezik, hogy Velence a mézeshetek ideális helyszíne. Hibás gondolatnak vélem. Velencében élve vagy a várost meglátogatva az ember elkerülhetetlenül szerelembe esik vele. Olyannyira, hogy semmi másnak nem jut hely szívében, csak Velencének.”
