1976. Itt vagyok gyerekként, és tudom, hogy kedvenc helyem lesz, hiszen minden másnap kapok egy matchboxot, és máig megvan a kazetta, amin apu ott, a vihar kellős közepén a villámrecsegéssel együtt felveszi az újdonsült magnóval Gilbert Bécaud-tól a Nathalie-t. A Santa Lucián a vonatszállító komp és konténeres hajó makettjét is csodálattal nézegetem, csodálkozom a majmokat sétáltató milliomosokon és a parkokban főző hontalanokon, az állomás előtt pedig a Canale Grande kövein a Mit sütsz kis szűcsöt gyakorlom anyuval.

Vágás: 1990 nyara, Ponte Accademia. Elmegy előttem egy magyar csoport. Egy nő meglátja, mit árulok, összecsapja a kezét, és felüvölt, úgy, ahogy csak egy mindenre fogékony, mégis mindig kételkedő alföldi nő tud felüvölteni: gyerekek, hát én minnyá beszarok! Nyilván azt hitte a csoport, hogy egy olasz kisfiú vagyok. Csak ne előttem tessék – válaszoltam akcentus nélkül, és már készen is voltak teljesen (ekkoriban nyaranta Velencében vagyok saját szakállára dolgozó, illegális utcai árus). Minden nap ugyanazok beszélgetnek velem: egy hatalmas örmény néni, akit a földrengés után hoztak ide pihenni, de haza szeretne menni; egy grúz szovjet katonaszökevény, aki a Kaukázuson keresztül átgyalogolt Törökországba és azóta is gyalogol, és soha többé nem szeretne hazamenni; valamint egy fekete ruhás pópa, aki beszél, de nem értem. Egyszer megállt egy fekete inges, fekete lovaglónadrágos olasz fiatalember is, és azt hittem, most itten agyon leszek ütve, de ezt a részt majd szóban elmesélem.

Csúcsforgalom a lagúnában (Forrás: Pixabay)

Velencében aludtam hálózsákban a pályaudvar előtt több száz INTERRAIL-essel, „megszálltam” a San Simeon templom oszlopos előcsarnokában guatemalai lányokkal. Itt igazoltattak életemben egyetlenegyszer éjjel, emeletes csendőrhajóról, ami úgy állt meg velem szemben és kapcsolt be mindent, ami villog, vinnyog és fényt szór, mintha csak Rambóval szemben helyezkedne kilövő pozícióba a szovjet helikopter, vagy Balboa kapna a következő menetben egy kiütendő Góliátot. Aludtam ingyen a Hotel Londra Palace rejtett VIP lakosztályában és a Lido egyik villájában (ezeket barátomnak, Davidének köszönhetem), meg sok kis családi szállodában.

Velence nem csak Velence. A parti Mestre munkásnegyedei, a Raffineria (így hívják itten Porto Marghera éjjel misztikus lángokat lövellő olajfinomítóját), a tenger felé a Lido, ahol ma is megvan a kis vidámpark, ahol először ültem pénzbedobós lovacskára és kisautóba, ahol sokat tudna mesélni a strand, és a milliomosok kívülről szerény villái, Murano és Torcello mind-mind Velence.

Altinum és más római városok lakossága először Torcellóba menekült a hunok elől, akik közismerten humortalan pásztornép lévén hülyék lettek volna utánuk menni a mocsárba. Volt, amikor húszezer ember élt itt. Aztán megunták a toporgást a kis, sáros szigeten, és átköltöztek Velence iszapos lagúnáihoz. Ma Torcellóban 13 ember maradt. Ennek a lepusztultságnak köszönhető, hogy szerencsére utoljára 1004-ben volt pénzük felújítani az egyetlen megmaradt régi épületüket, egy hatalmas bazilikát. Meg kell említenünk, hogy a csóró itáliai városok a legérintetlenebbek, mert ahová dőlt a pénz, ott egyre gusztustalanabb giccseket húztak fel. Titokban a szomszédos étterembe járt II. Erzsébet, pár tucat uralkodó, elnök és miniszterelnök, Chagall, Max Ernst, Maria Callas, egy garbóban Gréta és Ingrid Bergman, Henry Fonda és Liz Taylor, Omar Shariff, Paul Anka, Kim Nowak, Audrey Hepburn és Anthony Quinn, Toscanini, Sztravinszkíj (a szomszédos temetőszigeten a szegénységben tengődő oroszoknak fenntartott, ortodox parcellában nyugszik), és gyakran betért egy falatra a bokrok közt festegető Churchill és a kacsavadász Hemingway (mi lett volna, ha találkoznak a nádasban, az egyik részegnél egy kétlövetű vadászmordály, a másiknál egy marék szőrös ecset?). Nem folytatom a listát, mert nincs elég karakterem. Ne erőlködjünk, ha nyitva vannak, akkor is pár hónapra minden asztal foglalt, és mivel dől a pénz, egyébként is giccses.

Velence állatvilága igen változatos. A sirályok akkorát, úgy, olyan színűt és pontosan olyan állagút fosnak, mint egy tubus fogkrém, a patkányok tetvesek, a macskák nem értik, mi a stájsz, és egymásnak adják tovább a legendát, hogy állítólag vannak szárazföldi gattók (cicák) is. A galambok nem tudják, hogy sírjanak, vagy nevessenek, de most, hogy elfogytak a turisták, képesek gyilkolni egy pizzaszeletért vagy pistolettóért, a kádak lefolyóin pedig cuki gyilkos skorpiók jönnek fel, amiket seftelés közben tömegesen hurcoltak be valahonnan a középkorban. Ha olyan butusok vagyunk, hogy földszinten szálltunk meg, akkor reggel rázzuk ki őket a cipőnkből!

A Szent Márk tér két oszlopa közt átmenni balszerencse. Hajdan itt tanyáztak a szerencsejátékosok, majd, hogy elvegyék az emberek kedvét a kártyától, melléküzemágként ide helyezték a még kockavetésnél is izgibb kínzásokat és kivégzéseket. A harmadik oszlop a hajóról kirakás közben valahol a tér előtt az iszapba fúródott: így jár, aki túl sok márványoszlopot lopkod össze Konstantinápolyból és egyéb helyekről.

A Szent Márk tér oszlopai (Forrás: Pixabay)

A híres korzikai olasz, Bonaparte Napoleone nagyon eltévedt, ezért elrendelte, hogy minden házra írjanak már egy házszámot. Köln városában is eltévedt, de olyan pacsuliszag jött az általa 711-esre számozott házból, hogy könnyen megtalálta. Ott gyártották a kölnit, aminek ma is 711 a neve.

Velence nekem a szüleim és a folyamatosság, hiszen itt vették a Bianchi sok generáció óta működő pici ékszerboltjában a jegygyűrűjüket (apu kétszer, mert egyszer eldobta egy hógolyóval a Mátrában; pontos cím a szerkesztőségben). Velence a csatornamenti éttermek. Velence a vaporetto. A vízibusz, ahol a szigorú ellenőrfalka lecsekkol egy nagymamát, majd traccsolva körbeutazza a várost, és esze ágában sincs senkitől bérletet kérni. Velence a modern haditengerészet városa, ahol a középkor óta futószalagon készültek a hajók (és közben minden fát kiirtottak pár száz kilométeres körzetben). Velencében is járt szovjet tengeralattjáró, a biennálé performanszának installációjaként, de a hajdani Arsenale hadihajógyárban ma is pihen egy partra vetett olasz tengeralattjáró, legénységének legnagyobb haditette az lehetett, hogy 1968-ban a toplessben pancsoló endékás kiscsajokat periszkópozták a jugó strandokon hidegháború címén.

Házak, falak, spaletták (Forrás: Pixabay)

Velence egy régi réz kapucsengő egy titkos sikátorban, amit már senki nem nyom meg, és az van a márványra felvésve, hogy Curtis. Velence a felejtés és az újrakezdés városa. Velence a Főnixmadárról elnevezett operaház, ami háromszor égett porrá és épült fel. Velence Goldoni szobra és maga a Chioggiai csetepaté. Velence egy kis Galéria, aminek a borát Rómában ittuk meg, amikor még lehetett az utcán ilyen illetlenségeket csinálni. Velence a példa, hogy hogyan lehet egyenes derékkal, szép lassan salétromosan rohadni és kacagva görbe tükröt mutatni a Sorsnak, ha szórakozik velünk.


Velencéről még: